A játékautózás nem játék

Nem hinném, hogy a romokat halmozó hobbiautós agyában nagyon más folyamatok zajlanának, mint a maratoni futóéban, az anorexiáséban, vagy a szigorú, rojtfésülős, politúrt derékszögben elhelyezett csipketerítővel letakarós nagymamáéban. Az alapséma ugyanaz: eredetileg volt egy méltányolható ötlet, aztán az adott illetővel elszállt a ló. A többséggel mégsem száll el.

Merthogy a veterános, ha valahogy túléli az első oldtimer lábra állítását, és az a veterán akár marginálisan jónak bizonyul, máris vesz egy másodikat, sőt, ezt többnyire már az első készülése közben meglépi. Aztán egy harmadikat. Majd így tovább, amíg az egész lakása, garázsa, kertje, haverja garázsa, pincéje, balatoni és börzsönyi telke, a nagymamája pincéje, végül a haverokkal közösen bérelt hangárja is lerakattá válik.

Valahol a folyamat elején lett volna egy pont, ahol meg kellett volna állnia, de nem tudta elkapni, s egy határon túl már öngerjesztővé vált a folyamat. Mire veteránosunk idáig elér, az eleinte szurkoló külvilág már nem a sikereit látja, már nem a vagányságot veszi észre az egészben, hanem irtózva félrenéz, mert a romantikus csávóból a társadalom monomániás dervise lett. És a mánia akkor már rég nem a stílusos autózásról szól, ó, nagyon nem.

A maratoni futó is először csak az egészségét akarta megóvni egy kis kocogással, amikor kövér volt, a vécére is autóval járt és a doki megmondta neki, szívinfarktus lesz a vége. Nekikezdett az edzéseknek, s amikor végre nem köpte ki a tüdejét egy kilométer után, megemelte háromra, mert egy kilométer még nem old meg semmit. Utána hatra, s már határozottan észrevette mindenki, mennyivel slankabb lett. Ott elkezdett gondolkozni a félmaratonon. Akkortájt érezte meg a szervezete, milyen finom is az endorfin, ott került egyfajta transzba, hogy tolja még, még, majd kettőt pislantott, és már a nagy maratonon indult. Onnan sokaknak már nincs megállás – hősünk azóta világszerte próbálgatja a maratonokat mindenféle országban, talán, ha még elég fiatal, az ultramaratonnak is nekimegy.

Ha eddig eljut, a bevadult futókkal való technikai eszmecseréken kívül nem sok beszédtémája marad normál társaságban, de egy traccspartira mindenhol jó lesz, afféle lefogyós, akaraterős csodabogárként. A második, átlagos barátokat nagy mennyiségben tartalmazó összeröffenésen már kevésbé lesz érdekes a témája, a harmadikon egyedül marad. Közben meg küzd, hogy sikerüljön lefaragnia pár másodpercet az előző évi eredményből. Neki már rég nem az egészségről szól a futás.

Az anorexiás? Kicsit husisnak látja magát, elkezd fogyózni, de nem elég a kezdeti módszer hatékonysága, még belehúz, újabb fogyi-tippek, lassan belátja, hogy a Norbi tévút volt, még durvább önsanyargatás jön mindenféle idegen nevű módszerrel, de lassan jön az eredmény. Annyira lassan, hogy a diétának kitett testet napról-napra, sőt, szinte óráról-órára vizsgálgatva, kicsit hunyorítva, semminek látszik. Ha elég érzékeny az illető, itt kapcsol turbó-éhezésfokozatba, s a személyisége részévé válik az állandó önsanyar, egy idő után meg már a szervezete is elhiszi, hogy tényleg le akarja bontani magát, hát besegít. Előtte is értetlenül áll a külvilág, mert az igaz, hogy egy kis deréktáji fogyás jót tett volna már Marcsinak, akinek amúgy milyen csodás alakja volt gimiben, de a Rotringgal rajzolt vonalak már riasztják az embereket. Csakhogy neki sem a fogyásról szól a dolog addigra.

No és ott a nagymama, aki, amíg dolgozó anyuka volt, egyfolytában, motollakezű háztartási általános robotgépként pörgött otthon is, hogy valahogy egyben tartsa a lakást, hogy a gyerekek által hátrahagyott tájfuntörmelékben legalább ne minden, mindig, mindenhol kallódjon el. Aztán a gyerekek kirepültek, a nyugdíj miatt a korábbi rövid esték egész napos hosszúságúra nyúltak, de a rendcsinálós késztetés megmaradt. Csak akkora késztetéshez már nincs elég tárgy, zsírfolt és porszem a lakásban. A rend tehát tökélyre fejlődik, annak megtartása mániává, akik pedig húsz évvel korábban önfeledt örömmel látogatták a nénit, most inkább elkerülik az ajtaját is, nehogy kiszóljon és véletlenül be kelljen térni hozzá egy kávéra. Mert megőrülnek. Ennyire fontos a rend és a pormentesség? Egy frászt, csak az elme hozzátorzul.

Az ép észen túlnövő mánia sosem jó. A bölcs rómaiak is megmondták (mennyire igazuk volt): nihil nimis, azaz semmit se túlságosan. Kár, hogy a bacchanáliák korára elfelejtették a tanokat, bele is buktak.

Én tudom magamról, hogy konzumidióta hülye vagyok. Amikor nem volt pénzem, határszéli lomis kereskedőktől vettem a szalagos magnókat fillérekért, nagy tételben, azt gyűjtöttem. Később rákaptam a fényképezőgépekre; állandóan a Soós, Bajcsy, Madách tér háromszögben kotlottam (néha az Ecserin és a PeCsában), össze is gyűlt közel száz gépem, és bár az elmúlt években eladtam egy csomót belőlük, még mindig van vagy hatvan a vitrinekben. Autó? Motor? Rogyásig, habzsolva, értéktelen szarokkal pakoltam tele a kis külső garázsomat a Báróczy utcában, majd amikor a Szuglóba költöztünk, és ott lett két garázshelyünk, az újabbat is, majd amikor a mostani házunkba, ahol már három a garázshely, először a plusz egy placcot is megtömtem, majd a feleségemet kitúrtam a Mercijével az utcára, és azt is belaktam. Ja, és az anyósom mélygarázs-pozícióját szintén.

Ismerem közelről ezt az elmebajt, bár nekem még maradt annyi eszem, hogy a ház átépítésekor ne létesítsek hátrafelé kijáratot a zárt kertbe. Mert mostanra úgy már nem lenne teraszunk, mind a 180 nm-nyi füvünk, fügefánk és kilátásunk se. Jobb a békesség, ezt legalább okosan csináltam, az őrültnek kellenek a fizikai korlátok. És nem, nem veszek másik garázst; annyi jármű lehet, amennyi a hely, punktum. Ráadásul az egész klubom ebben a betegségben szenved. Az újságírótársaim közül is sokakat elkapott ez a kór. Sorolhatnám, mert kapom a leveleket az olvasóktól, járok vidéken, ahol ráadásul még könnyebben is van hely, ott aztán hullanak a fejek rendesen.

Érdekes, ott van például a Winkler, aki nem zuhant ebbe bele. Pedig tényleg, nagyon oda volt eleinte a Cougarjáért és hosszan küzdött, hogy meglegyen vele, de a végén már inkább csak az eladhatóság kedvéért. Tibi barátom, aki folyamatosan ír a Veterán Autó és Motorba, és imádja az öreg autókat, sőt, szakértőjük is, egyetlen NSU Prinz-cel úgy megégette magát valamikor 1997 februárjában, amikor én a Bianchit vettem (csak az olajnyomás-lámpa gyulladt ki a műszerfalán, de inkább elengedte a kezét), hogy erősen elment a kedve mindentől, ami régi. Még volt utána pár évig egy állólámpás Mercije, ami sokáig újautós megbízhatósággal működött, de amikor elkezdett haldokolni benne az utólagos gázszett, inkább eladta gyorsan. Hasonló a helyzet a veteránmotorosokkal, a driftautó-építőkkel, a pályaautózásra ácsingózókkal is – a társaság egy részének mániájává válik és családokat romba döntő, idő- és pénzelcsesző rémálom lesz, mások kipróbálják, kicsit megégetik magukat párszor, és inkább örökre elhúznak balra.

Ezekért a hobbikért ugyanis meg kell küzdeni. Nagyon. Akarni kell a dolgot, mert az első, második példány a Nirvána felé vezető úton biztosan, minden egyes apró ízében pocséknak bizonyul. Az első, második veteránjármű általában szép az utca népének és a gyakorlatlan szemnek, nem sokat tudni róla, s van egy-két gyanús jel, ami miatt a profik elfordulnak tőle, mellesleg nagyjából normálisnak tűnő áron mérik. A bevásárlás után pedig jön a Canossa, amiben rettentő sok „az elhiszem-nem hiszem-na most ver át-elegem van az egészből”-faktor. Kezdő veteránosként az ember például soha nem tud megbízhatóra beállíttatni egy komplikáltabb karburátort (ha egyáltalán talál hozzá szakembert), mert a gyakorlat az, hogy az utca végi szaki, aki annak idején csavargatta a Jikovokat a Škodákon, a Webereket a Zsigákon és egyszer még látott egy Austint is SU-val, amit beindíthatóvá tett, szóval az a szaki csinálgatja, és egyre rosszabb lesz.

Ha előkerül hozzáértő, csak mire a karbi-gyújtás-szelephézag-kompresszió-vezérműlánc(-szíj) kiadta egyenletrendszert sikerül jól-rosszul megfejteni, addigra a hozzáértő, akiről lepereg az amatőr külvilág „téged barátom, épp átvernek”-skandálása, túl van legalább négy visszavitelen. Mert ha háromnál megáll – ahogy a kezdők teszik, a következő szaki nulláról kezdi, tehát ott is lenne négy visszavitel, de nem lesz, mert a kuncsaft ott már kettőnél behúzza a kéziféket és keres egy harmadikat, aki meg az egyszerűség kedvéért motorblokk/hengerfej/autócserét javasol majd. Pedig lehet, hogy már csak egy ránézés kellett volna a tökélyhez.

A karosszéria is szinte mindig rossz ezeken. Hol keres szakit a kezdő? Ismeretségi körben. Általános autóhoz értőket kérdez, apát, havert, szomszédot. Azok meg jó esetben ismernek egy általános karosszériást, aki fel tud pattintani egy Bárdi-féle küszöböt az Astrára. Pedig egy old-youngtimer bódéját, esetleg egy versenyautó erősített kaszniját nem tudja elkészíteni az, aki amúgy remekül cserél sárvédőívet egy Mazda 323-ason. Utóbbi szabványos munka, létező javítóelemes háttérrel, előbbi sok-sok gondolkozást, tapasztalatot, anyagismeretet, statikai és dinamikai tudást követelő, összetett gyakorlat, kvázi művészet.

Ha pedig valaki látható zöldfülűként az utcáról esik be egy olyan mesterhez, aki tud lemezt hajlítani, sejti, hogyan voltak az átlapolások egy negyvenéves karosszérián, látja a szeme a rádiuszokat – hogy utána a fényezőnek ne kilószám kelljen felhordania a kittet, ami utána szarrá reped –, azt többnyire eltanácsolják. Abba a körbe kerüléshez ismeretség kell, de néha az sem elég, mert ezek a szakik nem pszichológusok, és már jó régen belefáradtak annak az elmagyarázásába, hogy miért kerül tízszer annyiba (időben és pénzben) egy 1964-es Wartburg doblemezének kijavítása, mint egy nyolcéves Mitsubishi Pajeróé. Ja, és ott van még az időfaktor is, azok a szakik ugyanis egy-két-öt évre vállalnak melókat. Ez a nyers helyzet.

Aki tehát ábrándos szemekkel beleugrik ebbe a hobbiba, mert az autó, amit kiszemelt, szép, jó, apró hibáktól eltekintve büszkélkedni, sőt akár a szomszédos nagyvárosba mozizni is el lehet vele ugrani, annak a következőket merem csak sugallni:

1) ha tényleg használható az autó, akkor legalább egy-két évig járjon vele, hogy legyen valami szép emléke róla, legyen tapasztalata, megismerjen alatt márkatársakat, szakikat, bárkit, aki segíthet majd neki, amikor fejest ugrik a felújítás sötét kútjába. Mert egy öreg/speciális autóval egész más világba kerül, abban nagyon mások a szabályok, mint a normál autókéban.

2) öreg/spéci autót kétféle ember tud életben tartani: a) aki mögött csodálatos régi szakembergárda van; b) aki maga is afféle ezermester, s nem riad vissza attól sem, hogy minden apró teendőnek, részletnek utánaolvasson, többnyire idegen nyelven. Vagy e kettő kombinációja.

3) messzebb (vagy versenyen) indulni háromféle ember tud öreg/spéci autóval: a) aki maga legalább átlátja a jármű működését és meg tud szerelni néhány dolgot; b) aki visz magával szerelőt; c) akinek megbízható, olcsó, azonnal tetemre (-hez?) hívható trélerese van. Vagy e három kombinációja.

4) Minél jobban megismeri a saját autóját az újdonsült veterános, és minél jobban beleássa magát a témába, az idő múlásával és az ismeretek gyarapodásával annál inkább kiderül majd, hogy az autója egy szedett-vedett hulladék/félkész/rosszabb állapotú förtelem, mint gondolta. Mert ugye senki nem gondolja, hogy zöldfülűként olyan, megfizethető aranybányára bukkan a netes hirdetések között, amire a hozzáértők elfelejtenek lecsapni? A profik biztosan gyorsabban reagálnak, képről megmondják, hogy érdemes-e az autóval foglalkozni, s nem utaznak Szombathelyről Nyíregyre, hogy a nagy távolság nyomása alatt megvegyék a gyanús kotvadékot, csak mert az hunyorított szemmel tűrhetően néz ki. Nagyon-nagyon ritkán tévednek ők is, de erre ne építsen az amatőr – ami ott rohad a neten három hónapja, az férges vagy túlárazott.

5) teljesen váratlan akadályokba botlik majd, minden sokkal tovább tart, többe kerül, mint valaha gondolta volna. Lesznek megoldhatatlan dolgok, amiktől megőrül. Amelyek kellő kutatással, ismeretségi kör kiépítésével egyszer csak, pritty, így megoldódnak. Mintha csoda történt volna.

Ha minden összejön, még akár össze is állhat a közepesen megbízható veterán jármű/trackday eszköz. Egy ilyen, sok-sok év és pénz elszórásával elkészült autó, amelynek minden porcikája kézben volt, már általában nem döglik be jelentős mechanikai hibával (besülés, váltótörés, lengőkar-kiszakadás, hengerfejrepedés), tehát onnantól, hogy működni kezd, leginkább csak az elektromos rendszernek, a hűtésnek, a féknek, a szellőzőrendszernek, a kipufogónak lehetnek gondjai. Ám azokat egy öreg autón – ahogy a Winkler szarkasztikusan emlegeti mindig –, ha nem is egy szál csavarhúzóval, és nem is egy pillanat alatt, de némi leleménnyel, nem túl sok szerszámmal egy-két óra alatt továbbhaladósra lehet umbuldálni. Ehhez azonban személyesen, jól kell ismerni az autót, tudni kell, melyik zaj, mutatólengedezés, csuklás, remegés mit jelenthet, hova kell nyúlni, hogy a rakoncátlankodó alkatrész megnyugodjon.

Az elmúlt tizenkét évnyi Belsőség-munkásságom esszenciája van ebben a cikkben. Tizenkét éve próbálom elriasztani azokat a hobbiautózástól, akik úgy hiszik, virágos rétbe gázolnak bele pacsirták dala közepette, s némi pénzmag szétszórásával ez fenn is tartható. Az sosem igaz, ebben a hobbiban mindig, mindenkinek van egy darab küzdelem, aki pedig úgy véli, hogy a küzdelem emberi dolog, annak még kicsit ott rejlik egy kis élvezetes diadal is. A többiek meg nyerítenek, azt megfelelő szarkazmussal kell kezelni.

Azért írom a vasakkal (és műanyagokkal) való küzdelemről szóló posztokat, hogy csak azok maradjanak itt, akik elviselhetetlen éhséget éreznek, hogy egy darab autós múltat birtokolhassanak, szagolhassanak, használhassanak, időkapszulaként újraélhessék benne a romantikus, kissé emberszabásúbb elmúlt időket. Kicsit sajnálom, hogy a Winkler nem jutott el idáig, sajnos nem ismertem pontosan a Cougart és az állapotát ahhoz, hogy akár sejteni tudjam – még állt volna ott neki néhány újabb fal, vagy kvázi készen volt az autó. Nála kifogyott a gőz a rendszerből, valószínűleg örökre. Kár, mert a Cougar jópofa cucc volt, de talán jobb így, mert a Winkler annyi mindent csinál egyszerre, hogy egy veteránautó ápolgatása talán túl nagy blokk lett volna az idejében. Tibit még néha piszkálom, mert neki talán lenne még egy patronja, de félek, így, középkorúan már túlontúl fél a dologtól, pedig szereti a témát. De inkább nem – arra esküdtem fel magamnak, hogy akinél akár apró gyanú támad, hogy nem való neki a veteránozás, azt inkább eltanácsolom tőle.

Ebben a hobbiban mindenkinek ott lesz az a bizonyos fal, esetleg több is. Mindenkinek eljön az idő, amikor azt át kell ugrania, hogy valóban élvezhető veteránautót/hobbiautót kapjon. Van, aki elég elszánt, kétségbeesett, ügyes, gazdag, avagy hülye lesz hozzá, hogy átugorja azt a falat, s utána – hacsak nem találkozik még egy pár fallal, de egész biztosan lesz egy olyan odaát-mező, ahol már nyugisabb az élet. Ott élvezheti a veteránozást, driftautózást, hobbiautózást, vagy akár -motorozást, ahogy a beszámolókban látjuk.

Tudom, miről beszélek, végigcsináltam ezt sok-sok járművel, amatőr maradtam, mégis eljutottam sok helyre. Sajnos a sok posztból a falon innen maradtaknak, illetve akiknek meghaladja a felfogóképességét néhány összetett mondat értelmezése, általában csak az marad meg, hogy „némá, mennyire szereti ez a hülye a szopást”, de mivel mi újság vagyunk, ez így van rendjén, mert az olvasó a bikaviadalt szereti nézni, nem pedig az üres porondot. Amikor meg már átugrottam az elém tett falakat, s végre működnek a járművek, elég keveset írok róluk, mert az nem érdekes, ha nincs semmi, vagy csak mondjuk, egy izzó ég ki – a Foltosnál mindenki panaszkodott a végén, hogy nincs róla poszt, az Alfa 33-mal is piszkálnak egy csomóan, miért nincs már hír. A Honda Spacy, Szent Szobor, Bianchi szintén működnek, s lassanként talán már a Nessy is abba a stádiumba ér, hogy csak teszi a dolgát. Ilyenkor szoktam valami új jármű után nézni, valami újabb rom után, hogy a „némá' hogy szeret ez szívni”-t kántáló tábornak igaza legyen és hogy a legkedvesebb olvasóimnak is jusson némi értelmes betű. Meg persze magamnak, mert unom, ha a dolgaim működnek – talán mégis igaz a „némá' hogy szeret szívni”-csapat véleménye.

Az ember, ha nem egy tespedésmániás típus, ilyen. Szeret építeni, szeret csinálni valamit, még ha csak ő látja értelmesnek, a külvilág nem is. A baj ott kezdődik, amikor a mániái miatt már dobja a családi programokat, a beszélgetéseket, a barátokat, a társasozást, a mozit és az utazást. Ott kezdődik, ahol egydimenziós lesz a gondolkodása és már nem érdekli film, könyv, unokaöcs állapota, a házinyúl túlnövő foga. Hát ezért nincs is több szerelős poszt mostanában – nekem havi 4-5 óra a garázsban tölthető normám (amennyit más eljár sörözni), annál többet nem szánok a dolgaimra, ha emiatt ott rohadnak meg, hát ott rohadnak meg. És ezért is vágok bele nagyon nehezen nagy, otthagyhatatlan munkákba (autófényezés a tipikus), mert azok kikövetelik maguknak a több időt.

Semmit se túlságosan? Félek, én se tartom be a bölcsességet, hiszen látom a zavarodottságot a nem-autós barátaim szemében, amikor meglátják a garázsomat. De legalább próbálok normális maradni – csak ez nagyon küzdelmes, mert ez már drog. Aki még előtte van mindennek, és nem akar súlyosan életmódot változtatni, tízszer gondolja meg, hogy belép-e.