Mind meghalunk…

Ismerőseim meg-megkérdeznek, milyen autót vegyenek. Erre nincs jó válasz azon kívül, hogy amelyik tetszik, ám manapság még ennél is gyakrabban felmerülő kérdés, hogy most akkor tényleg az elektromos autó-e a jövő. Hogy mit tegyen, aki szeretne tisztábban, kisebb „lábnyommal” élni. Ezt még nehezebb megválaszolni.

Leginkább azért, mert azok a források, ahol megpróbálhatnánk utánaolvasni, az esetek túlnyomó többségében elfogultak. Valószínűleg azért, mert az ügy annyira fajsúlyos, hogy a vitából küzdőtér lett, ahol a lehető legerősebb érveket kell felsorakoztatni, hogy az igazunk megálljon a lábán. Így, megbízható adatok híján hitbéli kérdés lett a dologból, azaz választunk egy olyan hangadót, akinek szívesen hiszünk és elkezdünk az ő véleményéhez igazodni. Úgyhogy most elmondom az enyémet.

Gyakorlatilag mindannyiunk életét meghatározza a fogyasztói társadalom ígérete, miszerint: ha keményen dolgozol, a fizetéseden kellemes életet vásárolhatsz magadnak. Ám a kapitalizmus a klímaválságra nem igazán tud jól reagálni, legyen bármennyire őskommunista tempó ilyet mondani. Mondok egy példát. Az Európai Unió törvényhozói számára központi kérdés az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának visszaszorítása, és nem csak úgy hasból törvénykeznek, hanem komoly felmérések nyomán. Ezek a mérések kimutatták, hogy hiába szigorítják a károsanyag-kibocsátási normákat, a teherautók és buszok CO2 termelése továbbra is folyamatosan növekszik.

Az ok mindenkinek nyilvánvaló, aki megnézi a helyi szupermarketben, honnan jön a gyümölcs: az emberek és áruk EU által garantált szabad mozgása jó az üzletnek, ezért folyamatosan nő a közúti forgalom. Innen tehát világos, hogy egyedül az hozna drasztikus javulást CO2 témában, ha ezt beszüntetnék, és megint csak helyben termelt zöldség, gyümölcs és hús lenne a polcokon, mint ötven éve. És helyben készülne a ruha, a tévé, meg a mobiltelefon is.

Ezt azonban gyakorlatilag senki meg sem említi, még a kizárólag bringázó hipszter szuperzöldek sem, mert elmozdíthatatlan nullpontnak tekintjük a már kiharcolt kényelmünket. Tudós koponyák szerint persze eljön majd ez a változás magától, amikor már nagy lesz a baj, és fontosabb fogyasztói elvárás lesz a tisztaság, mint a kényelem. Akkor majd a törvényhozók fognak tudni reagálni, mert ki fogja kényszeríteni a választói akarat. Ám ameddig a kataklizma el nem jön értünk, addig a választóknak (igen, nekem is) a kényelem, a jó élet lesz a legfontosabb, tehát addig nincs más eszköz, mint az ipari termelés vegzálása még szigorúbb kibocsátási normákkal. És persze jönnek az olyan ötletek is, mint a felsővezetékes autópályák, meg a fogyasztáscsökkentő robotpilóták – bármi, csak a mindennapi avokádónkról ne kelljen lemondani.

Persze az is igaz, hogy ez egyszer már bevált, amikor az ózonlyuk volt az aktuális mumus. Hűtők, klímaberendezések és hajtógázos flakonok technológiáját kellett módosítani, ami nem hangzik valami nagy dolognak, mégis csak akkor történt meg, amikor már látható, bizonyított volt a baj. Ez végül még pont az utolsó előtti pillanat volt, az ózonréteg ismét megvastagodott, ha jól olvasom a híreket, emiatt már nem kell aggódnunk. De ehhez nem volt elég a fogyasztói szokásokat befolyásolni, nem volt elég, hogy a bolygónkért aggódók lemondjanak a hajlakkról. Ehhez az kellett, hogy a gyártókat törvényi erővel technológiaváltásra kényszerítsék. Tehát most is ilyesmivel próbálkozunk.

Csak az a baj, hogy a klímaváltozás kérdése ennél sokkal bonyolultabb. Hiába vesz valaki elektromos autót, ha reggelente spanyol eperből és lengyel almából készül a betevő smoothie egy kínai robotgépen, nem lesz sokkal tisztább (ha egyáltalán), mint akinek ugyan csak egy kopott F Astra kombira futja, de nem jár vele sokat, és mindent a kertből hoz be, vagy a környékbeli kistermelőktől veszi. Ha ugyanúgy autóval oldjuk meg a napi rutint, ugyanúgy kamionokkal a napi betevőt, és konténerszállító hajókkal a karácsonyi ajándékot, akkor hiába próbálunk előre menekülni a tisztább technológiák irányába, hétmilliárd embernél kevés lesz a CO2-kibocsátás elegendő mértékű visszaszorításához.

Na jó, legyünk igazságosak, valamit azért hatnak ezek a tisztább technológiák is. A magyarországi árampiac forrásait figyelembe véve egy elektromos autó elvan 60-70g/km széndioxid-kibocsátással, ami nagyjából fele-kétharmada a legjobb dízelekének, tehát valóban kevésbé szennyez. De nem nullán, és akkor meg pláne nem nullán, ha beleszámoljuk az akkumulátorgyártás és a többi szükséges folyamat környezet-terhelését. Ezzel szemben az az autó, mely nincs beindítva, nullán szennyez. Egyszerű a matek: 5000km egy 300 g/km kibocsátású hobbiautóval annyi, mint huszonkétezer km egy elektromos csodával. És persze akkor még mindig csak az autózást néztük, miközben a teljes közúti forgalom, autók, kamionok, buszok, mentők, rendőrök és tűzoltók együtt, pesszimista számítások szerint is, csak az uniós CO2-kibocsátás egynegyedéért felel.

Ha szeretnél tisztább életet, akkor nem az számít elsősorban, milyen kocsid van. Hanem hogy mikor és mire használod. Hol laksz, milyen messze a munkahelyedtől, milyen messze a gyerek iskolájától. Mivel fűtesz, mennyire szigetelt a házad-lakásod, hogy használsz-e feleslegesen áramot. Hogy hol vásárolsz, honnan érkezik a termék, amit veszel. Mit csinálsz a szeméttel, komposztálsz-e.

A valódi nulla szinte elérhetetlen az erdei remeteségen innen, de nagyon sokat tehetünk egészen egyszerűen azáltal, hogy nem tekintjük életmódunk, napi szokásaink adottnak, újragondolunk mindent. És cserébe lelkiismeret-furdalás nélkül szólhat az a hobbiautó, égetheti a benzint azon az néhány kiruccanáson kedvére, mert a világ nem attól lesz tisztább, ha azon az évi tíz-húsz pihenőnapon megtett pár ezer kilométeren spórolsz. Hanem attól, ha a többi háromszáz napon olyan napirendet és szokásokat alakítasz ki, amiben a kényelem csak a második kérdés.