Tudod, miért fizetsz az oktatónak óránként 6-7 ezer forintot?

Nemrégiben itt, a Totalcaron született egy cikk arról, hogy pontosan milyen tételekből adódik össze egy teljes jogosítvány, amiből persze a legpofátlanabb rablás, ugyebár, az oktató Budapesten általában 6 és 10 ezer forint közé eső óradíja.

Oktatóként az elmúlt években jogosítvánnyal már rendelkező újrakezdők tanításával foglalkoztam, ami sokkal kötetlenebb dolog, nincsenek hivatalos körök, vizsgabiztosok, vizsgadíjak és kötelező útvonalak. Vannak viszont tíz-húsz éve nem vezető, pánikoló, a dolog köré már komplett trauma- és félelemlabirintust építő emberek, akiknek újra szüksége lenne a megszerzett vagy tulajdonképpen soha rendesen meg nem szerzett tudásra.

Ezt a kitételt azért teszem hozzá, mert ez valamennyire más világ, mint a jogsiszerzőké, a napi feladat viszont, amiért az ember az óradíjat kapja, nagyjából ugyanaz. A tanítványaim között akad, akinek néhány óra után visszatérnek a régi reflexei, illetve bőven olyan is, aki nulláról kezdi, de azt is úgy, hogy már húsz éve fél a vezetéstől, van balesetes-traumás, olyan is, akivel csak egy kicsit gyakorolni kell néhány bonyolultabb parkolást, illetve olyan, akiről az első percben kiderül, hogy a jogosítványa már legfrissebb percében is csak a Wekerle-telepre volt jó, és életében nem váltott még hármasba.

Térjünk hát rá az óradíjra, ami ugye akármennyi is, minden esetben felháborító rablás, mint a balatoni lángos, legalábbis apám gyerekkoromban bármelyik szezonban tudott hőbörögni, akármi is volt épp a helyzet a lángos árával.

Miért kapjuk akkor ezt a vérlázító összeget?

A minap egy általam igen nagyrabecsült, tapasztalt oktató hölgy is kifakadt facebook-poszt formájában, és felsorolta az oktatással járó költségeket, adóterheket, miegymást, amibe a másik ember munkájánál nem igazán szeretünk belegondolni. A benzin árát talán még mindenki hajlandó lenyelni, mert ez elég egyértelmű. Az már kevésbé általános, hogy az ember belegondoljon többibe: először is a tanulóautók olyanok, mint József Attila mosónői, korán halnak, vagyis egy év alatt úgy nagyjából ötöt öregszenek. Nincs ebben semmi meglepő, elvégre haszonállatnak tartjuk őket, az ember belekalkulálja a széttaposott kuplungot, az óránként tízszer-hússzor lefulladást, a rekordsebességgel elkopó gumikat, fékalkatrészeket, a félig kitépett váltót és így tovább. Ezek fenntartási költsége jelentősen meghaladja egy, hogy úgy mondjam, rendeltetésszerűen használt hétköznapi autóét, amibe nem ül bele naponta öt-tíz teljesen különböző habitusú ember megtanulni az alapvető mozdulatokat. És akkor én még könnyen megúsztam egy klasszikus Suzuki Swifttel, aminek összes alkatrésze olcsón beszerezhető és régebbi-újabb darabjaival dugig tele van az ország.

Nem számoltuk még az oktatóautókra érthető módon jóval magasabb kötelező biztosítást illetve CASCO-t, mert akinek ép esze van, az költ ilyenre is, meg a vállalkozást terhelő adókat sem.

És ez akkor még csak a védekező magyarázkodás, hogy de hát ugye, ezek az alapköltségek, ezt bárki megértheti, bár nem egy ismerősöm van, aki azon is felháborodik, hogy miért kell a pincér fizetését meg a rezsit beleépíteni a hagymás rostélyosba (hát tényleg miért, nem is értem).

Ugyanakkor egyre kevésbé komálom a védekező magyarázkodást. Miért olyan erős az a gondolat, hogy a fenntartási költségeken kívül aki teheti, lehetőleg még meg is szeretne élni? Milliárdos senki sem ebből lesz, afelől mindenkit megnyugtathatok, nyilván az óradíjaknak megvan a maga plafonja.

A megélhetés még egy dolog, na de inkább az üt meg az efféle cikkekben és kommentekben, hogy az autós oktatóknál, ami kétségkívül szűk szakma, teljesen figyelmen kívül szokás hagyni azt,

hogy a másik ember idejének és tudásának kibérlését szolgáltatásnak hívják.

Kérdem én, miért nem felháborító egy egyébként meglepően hasonló vagy magasabb óradíj a következőknél:

• magán angoltanár,
• masszőr
• személyi edző
• pénzügyi- vagy adótanácsadó
• pszichológus

És a sor még bőven folytatható lenne egy csomó másik, bizonyos típusú szakértelmet igénylő foglalkozással.

Direkt nem vettem bele például az ügyvédi szolgáltatást vagy a fogorvost, ahol természetesnek tekintjük, hogy az igénybe vett szakember beleölt energiáját és tudását kell megfizetni, hogy jó helyen írja alá a papírt, és ne törje bele a foggyökeret az ínybe.

De ezek a szakemberek egyébként, akárcsak a pszichológus, több évig, ne adj isten évtizedig tanulták azt, amivel most pénzt keresnek, így őket talán nem is venném a mi egyéves szakképzésünkkel egy kalap alá, bár a felelősség esetünkben sem kicsi.

Eszembe jut egy tegnapi élményem: az angyalföldi kávézóban, ahol két tanuló között időnként adódó szüneteimet tölteni szoktam, a kettővel odébbi asztalnál egy hibátlanra szolizott, kigyúrt fickó ül, szemben egy velem egykorú, középharmincas, kicsit fáradtnak tűnő nővel. A fickó okoskodó testtartást vesz fel, én pedig sajnos csak foszlányokat hallok a coaching-ülésnek tűnő párbeszédből: ...először neked kell stabilnak lenni... ki kell jelölni a határaidat... te miért szeretnéd, hogy mások szeressenek? (mondhatnám, hogy nem akartam hallgatózni, de sajnos akartam, meg különben is, miért kell ezeket kávézókban tartani, ahol hozzám hasonló, vadidegenek magánélete iránt olthatatlan érdeklődéssel viseltető kibicek ülhetnek a szomszéd asztalnál?).

Elgondolkoztam azon, hogy Facebookon hány szolgáltató hirdeti magát különféle gyanús, az ezotéria és a coaching határán mozgó szolgáltatásokkal, csak ízelítőül: női önbizalomedző, családállítás, asztrológia, királynőképző, számmisztika, méhtisztító szertartás (!!!), kineziológia, beszélgetés egy okos emberrel, üzleti tanácsadás MLM-rendszerben, önismereti tréner, holisztikus szemléletű személyi edző, életmódtanácsadó, a lista végtelen, és még meg sem néztük az Everness-fesztivál fellépőinek egy részét, amely listában szerepel foglalkozásként a farkasasszony is, de ezt most hagyjuk is.

Könnyen lehet, hogy ezeknek egy része valóban komoly tudású ember, illetve, és ez valószínűbb, valóban tud bánni az emberekkel, meghallgatja a problémájukat, vagy tud segíteni az élet egy adott szegmensében, és a coachingot mint olyat se szeretném csuklóból leminősíteni, hiszen létező szakma és van rá igény.

De abban biztos vagyok, hogy a viszonylag sablonos kérdésekkel operáló kigyúrt fickó minimum annyit leakasztott ezért az egy óráért a kávézóban, mint egy oktató az autóban. Nem szeretném persze ezt az ismeretlen urat sem minősíteni, egészen biztosan odafigyelt például a kliensére.

Ahogyan elvileg egy jó oktató is ezt teszi. Az unalmas benzinen és alkatrészeken kívül ott van az, amitől szolgáltatás a szolgáltatás. A másik ember ideje, figyelme, türelme, szakértelme, az, amiért nem borul ki és ordibál, hogy nem megmondtam, hogy balra, te szerencsétlen, az idegrendszere, ami az oktatók esetében egészen fokozott sebességgel rongyolódik. Az az életveszély, amiben ez az ember egész nap ül, az az éles figyelem, amivel az oktató a testi épségét kockáztatva felel a mellette ülő tanulóért, aki ugye szintén valakinek a gyereke. Ezért pofátlan az óradíj, a masszázsért meg természetes? Miközben ugyanúgy, mint a masszőrnél, a test itt is elhasználódik: egész napos ülés, derékbántalmak, valamint egész napos rázkódás, rángatás, annak idegrendszerre gyakorolt hatásaival együtt. És ugyanúgy teljes figyelmünk a másiknak szentelése, mint a coaching vagy a személyi edzés esetében.

Persze semmi önsajnáltatás nincs ebben, egyszerűen minden foglalkozásnak megvannak a maga velejárói, ennek éppen a fent felsoroltak. Nyilván azért választjuk, mert szeretjük, most éppen valóban jól is fut, de ezt nem lehet csak a pénzért csinálni, ha valaki ezzel próbálkozna, néhány hét alatt meghülyülne, aki meg csinálja, többnyire szereti, vagy szerette valamikor.

Ez nyilván az ideális eset, sok csúnya történetet hallani persze, de itt most az elvről volt szó: gond nélkül látnak napvilágot cikkek tömegei arról, hogy felháborító, hogy ezeknek az embereknek is van óradíja, mintha bármiféle képzés, legyen akár olyan alapvetőnek tűnő is, mint egy jogosítvány, alanyi jogon járna.

Miért az a baj, hogy egy ember szaktudását és az általa nyújtott szolgáltatást ki kell fizetni, és néhány ember esetleg meg tud élni a - jó esetben - szeretett szakmájából? Ha a gyári munkás rosszul keres, dögöljön meg mellé a kozmetikus is? Illetve és főleg, tényleg szeretné bárki, ha a tizenhét éves gyereke mellett az anyósülésen egy "ennyi pénzért szarok rá" hozzáállású ember tinderezne a frontális ütközést megelőző pillanatban?