Az autóknak márpedig lelkük van

Sok ember felnövésének egyik fontos stációja az első autó, mint az első albérlet vagy saját lakás, az első komoly háztartási gép akár. De valahogy a mosogatógépek nem nőnek hozzánk, nem nevezzük el őket, nem lesznek észrevétlenül családtagok. Az első hűtők, amiket albérletről albérletre hordozunk, tárolnak ugyan fontos dolgokat, mint mondjuk söröket és parizert, de az emlékeink, a történeteink általában mégsem a hűtőben keresendők.

Hülye gyerekként bőgtem, amikor a tréler mögött a bontóba kísértem az utolsó útján, ráadásul épp az Eddától szólt az Elhagyom a várost a rádióban, ő meg, hát, épp elhagyta a várost. A szívem szakadt meg, amikor levették a rendszámát, hogy csak egy darab legyen a sok fémhulladék között, kiabáltam volna a bontóssal, az élettel, hát hogy lehetne szelektív veszélyes hulladék az a valami, az a valaki, valami furcsa határeset a kettő között, aki végigkísért az életemből tizenkét évet? Ember nem volt, aki ilyen közelségből ismerte volna az útjaimat, a bánataimat, kisstílű titkaimat és stiklijeimet, aki nem szólt be soha, csak ott volt, a fűtés volt, ha fáztam, az otthonom volt háromszázezer kilométeren át, Hamburgtól Konstancáig, Kijevtől Lyonig, és akkor veszélyes hulladék, tényleg?

Milyen érdekesek vagyunk, hogy éppen az autónk lesz háziállat, neki adunk nevet, státuszt, lelket, ha szigorúan vesszük, egy funkcionális fémdarab ugyanúgy mint a hűtő, működik, dolgozik, aztán meg kiszolgálja az idejét, és veszélyes hulladék lesz.

Mégsem vagyok egyedül, ha belegondolok gyerekkori barátnőmék családi autójába, az ócska Renault 5-ösbe, amelyet Döncinek hívtak, vagy ismerősöm első Golfjába, amelyet tizenévvel ezelőtt elbontottak, mégis diszkrét kis kép őrzi az emlékét a könyvespolcon. A szocializmus autóiba, amelyekre éveket vártak, hogy aztán családi fotókon szerepeljenek, az autókba, amelyek a mesékben megelevenedtek, beszéltek a gazdájukhoz, vigyáztak rájuk, az autókba, amelyeknek sokan misztikus jelentőséget tulajdonítunk.

Racionális felnőttként is meg voltam róla győződve valahol titokban, hogy a Suzuki valójában érző lény volt, hiszen mi másért robbant volna le két vezetésóra közötti szünetben úgy, hogy legalább ne a tanulómat hozzam kellemetlen helyzetbe, éppen azon a napon, amikor először igazán elszántam magam rá, hogy most már lassan lecserélem? Pedig reggel még nem volt semmi baja.

Megvárta a szünetet, fordítottam le magamban a nyilvánvaló véletlent, megvárta, mert tanú nélkül, az én kezem között akart meghalni.

Ne szidjad, mondtam mindig, ha valaki rosszat mondott rá, ne szidjad, mert meghallja, nekem mindig hű társam volt, és csak én szidhatom.

Mi ez a dolog az autóinkkal mégis? Hogyan lesznek nyilvánvalóan élettelen használati tárgyakból kicsit, félig-komolyan megszemélyesített, dédelgetett háziállatok?

Persze, meg vagyunk róla győződve, hogy itt minden racionális, vérre menő vitákat folytatunk, hogy a kis benzines olcsó, ugyan már, az egykilences tédéí az kimegy a világból, hülye vagy, az olasz mind szar, nekem csak japán volt, az az igazi, a béemvé csak státuszszimbólum, bezzeg ráköltöd a gatyádat is, hát pedig költeni kell rá, a gatyádat is, mert akkor húsz évig él, satöbbi, lényeg, hogy az enyém a legjobb, mert az én döntésem.

De azért titokban nem mindig erről van szó: az autóink üzenetek is, mit akarunk magunkról elmondani, milyen helyet foglalunk el a világban, az első autóink pedig az önállóságunk szimbólumai. Ismerik az útjainkat, és mégiscsak útközben történnek a kalandok, az események, sokkal inkább, mint a hűtő előtt állva. Beletesszük az emlékeinket, a zenéinket, magánügyeinket, beszélgetéseinket. Tanúi a szerelmeinknek, a nyaralásainknak, vigyáznak a gyerekeinkre. A testünk meghosszabbításai végső soron.

Ahogy szóba kerülnek az utóbbi tizenkét év emlékei, rendre rájövök: az autóm kis híján mindenben jelen volt, mintegy megkerülhetetlen háttérszereplőként: a Duna-deltai kirándulásnál, világvégi benzinkutakon a német autópályán, vitt kajakot, biciklit, sífelszerelést, szolgált melósszállítóként franciaországi szüreten, volt ideiglenes szállás, bárpult parkolói buliban, költöztető, megélhetési forrás oktatóként, több mint száz emberrel szerettetve meg az úton levés örömét.

Emlékszel, amikor heten ültünk részegen a Balaton-parton, emlékszel a tizenkét órás szakításra a mélygarázsban, emlékszel, amikor enyhén betörtük a tetőt igyekezetünkben, hogy felszíjazzuk a kajakot, ugye emlékszel? - simogatom meg a kasznit utoljára. Hogy is lehetnél egyszerű veszélyes hulladék?

Van egyáltalán bárki, akinek ezek tényleg csak élettelen fémdarabok, funkcionális tárgyak, négyévente lecserélendő, tökéletesen racionálisan kezelt háztartási eszközök?

Lehet ócska régiség, gondosan óvott oldtimer, az egész családot szállító anyahajónyi kombi, hiperszuper csúcsmodell vagy dédelgetett utcai versenyző, mégiscsak az egyik olyan tárgyunk, ami a legtöbbet látja az életünkből, ami a legtöbbet mondja rólunk, úgy választjuk, hogy kifejezzen, vagy kénytelenek vagyunk megszeretni, ahogy hozzánk nő. Az emlékeinket, útjainkat, történeteinket töltjük bele, és a hűtő mégsem visz keresztül az életen, és nem is óvja meg azt. Talán ezért adunk nekik személyiséget: nem is lehetne kibírni, hogy egy élettelen fémdarabbal osszunk meg ennyi mindent, ami személyes és jelentős. Pedig nyűgös, környezetszennyező pénztemetők, amiktől nem lehet lépni a városban, de mégis, irracionális módon barátként bánunk velük.

Az új autóm igazán más. Nagyobb, kényelmesebb, fehérebb, Volkswagenebb. Amolyan felnőtt-autó. Ennek ugyan nem lesz kajak a tetejére szíjazva, és nem leszünk benne heten részegek a Balaton-parton, ahogy a hűtőből is idővel kikopnak az egyetemi löncskonzervek és boros kólák. De azért...még hosszú idő lesz, amíg igazán egy test leszünk. Aki elfelejti az első autóját, az elfelejti a fiatalságát is, és ugyan ki akarna ilyet tenni?

Címlapkép forrása: Top Speed