Az utak tele vannak idiótákkal. Mindenki türelmetlen, agresszív, önző. Ez van. De szerencsére itt vagyok én. Az előzékenység és türelem mintapéldánya. Az autós, aki egyszerűen nem hibázik. Ha mindenki olyan lenne mint én, az utak felett repülő fehér galambok hirdetnék az autós társadalom békéjét, együttérzését és előzékenységét. Mert hát egy dolog azért mégiscsak vitán felül áll: én más vagyok. Vagy nem.
Szóval az úgy volt, hogy éppen az első totalcaros állásinterjúmról tartottam hazafelé, jól sikerült, vidám voltam. Nem régóta vagyok fővárosi lakos, szóval azt terveztem, GPS-szel valahogy elkanyargok az Erzsébet hídig, aztán a túloldaltól már amúgy is tudom – nem lesz itt kérem semmi gond. Ekkor utolértem egy piros lámpa előtt várakozó kocsisort. Balra mellettem üres kanyarodósáv, mindenhol máshol autók. Megláttam egy kissé talán furcsán elhelyezett táblát, mely szerint „Erzsébet híd balra”. Na tessék, a GPS meg egyenesen akarna vinni. Ennyit a modern technológiáról, én bezzeg figyelek. Zöldre váltottak a lámpák, én kihúzódtam a kanyarodósávba, és a kereszteződés felé sietve elhúztam a kocsisor mellett.
Éppen nagyon büszke voltam, milyen szemfüles és okos autóvezető vagyok, amikor a kanyar felé robogva feltűnt, hogy az bizony baromira nem arra kanyarodik, amerre nekem mennem kellene. Mindeközben jobbra mellettem is megindult a kocsisor. A tumultus miatt nem volt könnyű visszasorolni, azért mégis megláttam egy kisebb lyukat, ahova úgy tűnt, talán még beférhetek, ha a fehér astrás beenged. Mivel ez nem volt egyértelmű, finoman befelé húzódva még inkább hangsúlyoztam besorolási szándékom. A szituáció jó eséllyel az astrásnak sem volt tiszta. Úgy tűnt, pusztán előzékenységből nem fog beengedni, de abban sem volt biztos, nem fogom-e paraszt módon ráhúzni az autóm, szóval bár finoman lassított talán, annyira azért nem, hogy beférjek elé. Az utolsó pillanatig vártam, hátha mégiscsak megenyhül, de úgy tűnt, nem fog. Ugyan ebben a pillanatban ő is azt hihette, mivel már nincs előttem út, rá fogom húzni a kormányt. Mindketten egyszerre tapostunk a fékbe. Aztán besoroltam elé.
Nagyon hamar leesett, hogy ez az egész kívülről úgy nézhetett ki, hogy az a vézna gyökér a kék Yarisában – én – olyan kurvára siet, hogy hiába zöld a lámpa, nekiáll bazdmeg előzni a kocsisort a kanyarodósávban, mert nem ér rá, aztán amikor elfogy előtte az út mit csinál a parasztja? Közveszélyes módon, egy másik autót fékezésre kényszerítve, igazi bunkó módjáró visszapofátlankodik a sávba. Hát mégis mekkora gyökér az ilyen?
Vettem egy nagy levegőt, és lélekben felkészültem a jogos villogásra, dudálásra és anyázásra, amit az astrás hamarosan szállított is bőségesen. A következő lámpánál aztán mellém állt, és vehemensem magyarázni kezdett a felhúzott ablakon át, amire én bűnbánó arccal próbáltam mutogatni, hogy igen, tudom, igazad van, én voltam a hülye, bocs.
Nincs mit tenni, én is gyökér autós lettem. De hát mégis hogy lehet ez? Én alapból nem vagyok ilyen. Az esetek 83,7%-ában átengedem a gyalogosokat a zebrán, mindig beengedem magam elé a besorolókat, nem villogok, nem dudálok és nem kezdek idióta előzésekbe, ha egy forgalmas úton beszorulok egy kamion mögé. Meg amúgy is. Én vagyok a kivétel. A türelem és előzékenység mintapéldánya. Oké, persze, látva az utak parasztjait néha azért én is anyázok egyet félhangosan, de ez csak bosszankodás, meg amúgy is, aki szánt szándékkal gyökérkedik, az meg érdemli.
Bár… én sem szándékosan voltam most gyökér. Mármint nyilván kellett hozzá az a kissé megtévesztő módon kihelyezett tábla, meg jó adag a saját hülyeségemből, de azért ez az egész mégsem teljesen az volt, aminek kívülről látszott (ettől még persze gyökér voltam, ez kétségtelen).
És vajon azok közül az emberek közül, akiket te is és én is nap mint nap elkönyvelünk egy igazi címeres ökörnek, bunkónak, faszparasztnak, akinek azonnal be kellene vonni a jogsiját, meg amúgy is, ki adhatott ennek jogsit egyáltalán… szóval hogy közülük vajon hányan gyökerek ténylegesen, és hányan alapvetően jóhiszemű, rendes autósok, akik csak benéztek valamit? Mert hát ha velem megtörtént, akkor bizonyára másokkal is (és akkor most nyilván nem az ilyenekre gondolok).
A lényeg, hogy kiderült: nem vagyok kivétel. A kérdés már csak az, hogy én is pont olyan türelmetlen, agresszív és önző vagyok-e, mint mindenki más, vagy mindenki más olyan előzékeny, türelmes és jóhiszemű, mint amilyennek én is hiszem magam, csak néha csinál valami hülyeséget, mint most én.
