Jó 8-10 évvel ezelőtt egyszer kölcsönkértem egy Skodát a családból, hogy a haverokkal lejussunk a horvát tengerpartra. Nem ez volt a legelegánsabb megoldás, de volt a kocsihoz tankolókártya, szóval ha az utolsó hazai kúton telenyomtuk a kocsit, akkor oda-vissza megjártuk tankolás nélkül. Na abban az Octaviában buzultam bele az automata váltóba, amikor az indulás előtti napon bementem a csúcsforgalomban Pestre kunát váltani. Akkoriban egy Lada 2105-össel jártam, szóval durva világnézetváltást jelentett, és azóta sem gyógyultam ki. Gondolhatod, hogy amikor előadtam ezt a szerkesztőségben, rögtön jöttek a tippek, hogy mit kellene kipróbálnom, hogy kiábránduljak.
A Kia Picanto automatája volt az egyik tipp. Nem csak a srácoktól érkezett javaslatról van szó, cikkeket és videókat is találtam a témában, amik alátámasztották, hogy borzalmas váltó. A választást mégis leginkább az határozta meg, hogy milyen autóhoz jutok hozzá. Na mert komolyan: elképzeltem, ahogy felhívok egy márkaképviseletet, hogy “sziasztok, úgy tudom nálatok kaphatok igazán szar automata váltót, tudtok adni egy ilyen kocsit?” Még mindig hallom a képzeletbeli telefonbeszélgetés végén csengő ürességet. Azt, amikor már tudod, hogy rád rakták a kagylót, de még kétszer belehallózol, hátha nem. A Picanto viszont elérhető közösségi autómegosztó szolgáltatással is, szóval összességében jó választásnak tűnt.
Rendben, lesz, aki ezen ponton hozzám vágja a műanyag lapátot, hogy a Kia Picantóban nem is automata váltó van, hanem robotizált manuális. Igen, de ez most mindegy: robotos manuál, CVT, DSG, rendes bolygóműves cucc, a lényeg, hogy D-be rakod, oszt' megy. Tehát számoljunk most ide mindent, amit automatának veszel, akként használsz és 10 éves korában a hirdetések között ezt a rubrikát pöttyinted be.
Szóval Ákos kollégával levadásztunk egy frankó kis közösségi Picantót. Ott várt minket gyanútlanul a Zsigmond térnél, én meg dörzsöltem a tenyerem, hogy na, itt biztosan lesz miről beszélni, lássuk azt a híresen rossz automatát! A harci kedvem kicsit megszegte a felmatricázott kisautó jámbor kisugárzása a kéttonnás nagyvadak között. Ráadásul mintha vendégül várt volna: az ülés pont úgy volt beállítva, hogy csak egyet kellett előre kattannom a tökéletes pozícióhoz, a tükrök is rám voltak méretezve, a jobb egy üléshuzatán pedig egy gyanúsan eldekkelés méretű lukacska mesélt arról, hogy valaki az autón élte ki a komplexusait. Olyan érzés fogott el, mint amikor egyszer harcra készen felhívtam egy ügyfélszolgálatot, hogy most kivívom az igazam, erre egy segítőkész, aranyos kislány vette fel a telefont, akire nem lehetett ráborítani az asztalt, és ott maradtam felfúvódva, mint egy gömbhal, miközben nem győztem köszönömöt dünnyögni.
Komolyan mondom, egészen megnyugodtam volna, ha ez a váltó a klasszikus értelemben véve szar. Sokkal könnyebben és érzékletesebben lehetett volna írni róla, de az a helyzet, hogy a szart én nem így képzelem. Oké, a jót sem, de ha megelőlegezzük a világnak, hogy a végletek közötti skálán is helyet lehet foglalni, az nem rossz dolog.
Valahogy úgy képzeltem a rosszat, hogy olyan lesz, mint amikor 1985 körül a GM bemutatott egy 4 sebességes automatát a nagyobb elsőkerekes autóihoz (mondjuk a Buick Park Avenue-hoz), ami néhány beszámoló szerint egészen konkrétan időnként elfelejtett váltani. Ha pedig igen, akkor azt nagy csúszásokkal tette, miközben remegett az egész kasztni. Vagy ahogy egy haverom mesélt szenvedélyesen a családi Yarisról, hogy mindegy mit akar csinálni kis tempó mellett, az automata biztosan rossz döntést hoz, és felfelé vált, amikor gyorsítani kellene, vagy indokolatlan helyzetben csapja rá a kuplungot a bőgő motorra. De minimum valami balesetveszélyes blődséget vártam.
A bal lábam pihentető állásba helyezem, a jobbal pedig a fékre állok, ahogy egy rendes automatánál. Elfordítom a kulcsot, nahát egészen szépen szól ez a háromhengeres. Persze a maga kategóriájában, nem úgy, mint a Remus dobos régi XJR-em. A váltókar a kulisszában simán csúszik P-ből D-ig, majd ahogy leszállok a fékről, egészen puhán, kíméletesen indulunk meg. És őszintén szólva keresem a hibáit, de hiába modellezek forgalmi szituációkat, annyira könnyen azért nem hozom zavarba. Persze a gyors próbából kimaradt a városon kívüli szaladgálás, és az a gyanúm, hogy az 51-esen tudnék neki olyan helyet mutatni, ahol nem szerepelne jól. De városi környezetben, és a Szépvölgyi út emelkedői között azt kell mondjam, hogy ez inkább egy erős oké. Sőt, tudnék vele együtt élni.
Persze vannak hibái, egészen jól érzékelhetők. A legnagyobb talán az, hogy váratlanul tudja úgy megbólintani az autót kettesből hármasba váltásnál, hogy a papírpoharas kólát jobb nem az ülésen tartani. Olyasmi érzés, mint amikor tanul melletted valaki, és ugrál le a kuplungról. De ezt nem állandóan csinálja, bő negyed óra alatt kétszer tudtam belőle kihozni, mondjuk ez nem reprezentatív, mert amikor hibát keres az ember, akkor nem úgy vezet, mint a forgalom észszerű résztvevője.
Azt is lassan érti meg a váltó, amikor az alig araszolást nagy gáz váltja, ez súlyos időveszteség lehet mondjuk egy trakor előzésekor vagy kereszteződésből kiforduláskor, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy hagyományos manuális váltóhoz képest is jelentős az időveszteség. Ezek nem élhetetlen kompromisszumok, hanem áldozatok azért cserébe, hogy nem kell szálkásra kuplungolnod a vádlid délután ötkor a Clark Ádám téren. Persze megértem azt, aki szerint egy 5 milliós autó ne csináljon ilyet, de én inkább ahhoz a táborhoz csatlakozok, aki szerint még így sem rossz üzlet 300 ezer forint felárért a kényelem. Igen, a hibáival együtt.
A tézis tehát tovább erősödött bennem: ha ez egy közmegegyezésesen rossz automata, akkor ma már a legrosszabb önműködő is jobb a városi közlekedésre, mint egy bármilyen manuális. Valaki ábrándítson már ki!
