Nézem a Grand Tourt, és azt érzem, ciki magyarnak lenni

-Gath városának törvényes fia, Matthias...
-Mondjak igent?
-Igen.
-Igen.
-A vének tanácsa szerint bűnösnek találtattál Urunk nevének kimondásában. És ezért mint istenkáromló, megkövezésre ítéltetsz.

Nehéz ügy ez. Nehéz ügy, mert joviális, puha öklű gyermeknek látok minden ortodox Grand Tour rajongót; ha nő lennék, a stiges pólót se látnám egyébnek, mint mellkason hordott zokniszandál; de ha távoli kollégaként egy rossz szóval illetném a szent műsort, a Clarkson-fundamentalisták még agyon találnának verni az ortopéd papucsaikkal.

-Hé, ettem egy remek vacsorát, és annyit mondtam az asszonynak, hogy a legutóbbi Grand Tour rész magyarként rossz volt.
-ISTENKÁROMLÓ!

Magyarázkodással kezdődik az epizód: a pandémia, a háború, a terrorizmus és a medium rare politikai poénok miatt kifutottak a forgatási helyszínekből, gyakorlatilag beszorultak Európába. És mivel jó 30 év alatt keresztül-kasul feldolgozták már a kontinens ismertebb részeit, maradtunk mi, Kelet-Európa, Gdansktól Bledig. Mint mondják: ez az az út, amire épeszű ember nem gondol, de talán nekik sem lett volna muszáj.

-Megismételte! Hallottátok?
-Igen, igen, hallottuk!
-...
-...nők is vannak köztetek talán?

Több feleségről, barátnőről tudok, aki nézi a Grand Tourt, igaz, többségében nem az autókért. Én sem azokért nézem, még csak nem is a három műsorvezetőért, hanem a grandtúrázásért. A legmakacsabb emlékek nekem olyasmikből születnek, ha: Szkopjéban, egy albán fűtől füstös szobában, előttünk guggolva mutatóujján baltácskát pörget Andrej, s mivel Andrej egy háborút megjárt bosnyák vadállat, pár percre beszarunk tőle; vagy ha meleg szakét iszunk a wakayamai télben, érted, szakét, ami hidegen is förtelem, de muszáj meginni, mert a házigazdának hiányzik két ujjperce, ami Japánban ritkán jelenti azt, hogy az illető asztalos.

A Grand Tour alapvetően valami ilyesmit, a 17-18. századi angol arisztokratafiak külföldi utazgatásait jelentette, amik alatt kultúrákat ismertek meg, meztelen olasz festőkkel szívtak ópiumot latinul, művelődtek, szélesedett a látókörük. Lehet, hogy te nem olyan emlékekre vágysz, amilyenekre én, lehet, hogy neked az a legkedvesebb, ha a haverokkal vagy az öcséddel hajnali kettőig főtengelyt cseréltek, hogy másnap végig csapjad neki a Rabócsiringen. A kettő nem zárja ki egymást, a Grand Tour is ebben jó: több életet desztillál, többeknek szól, neked is, nekem is, váratlanul összeköt: haverok, külföld, sztorik, autók.

-Figyelj, nem hiszem, hogy istenkáromlásnak számít, ha azt mondom, rossz volt.
-Megint! Megint! Megint!
-Ezzel csak magadat hozod rosszabb helyzetbe!
-Rosszabb helyzet? Hát lehetne még rosszabb?

Nincs sok hátra a műsornak. Ennek részben az az oka, hogy a formátum fárad, a műsorvezetők öregszenek és megvannak a maguk projektjei, részben viszont az, hogy Clarkson olyasmi tajtékos brit primadonna, mint John Cleese (a kövezést vezénylő főpap ugye). A történelemnek abban a periódusában serdültek 196 centi magasra mindketten, amikor az angol akcentus még többet jelentett a Dob utcában felöklendezett Borsodi csobogásánál. Büszkék ahhoz, hogy tűrjék ezt a mai PC világot, és a PC világ sem tűri őket, annyi köztük a különbség, hogy Cleese-nek nincs két műsora és többmillió dolláros szerződése az Amazonnal.

Bár csak messsziről, töredékesen követtem a munkásságukat, meg merem kockáztatni, hogy Clarkson és Cleese sem ilyen lett. Mindig is ilyenek voltak, May-jel, Hammonddal és a műsorokkal együtt – nem is véletlenül hagyták állva a többi brosúra-felolvasásban kifingó produkciót. És ugyanígy nem véletlenül tiltották ki őket Argentinától kezdve Indiáig mindenféle országokból: súlyt ad a szavaknak, ha bő 214 országban 350 millió ember hallja őket, csak ez valakit visszatart, valakit meg nem.

A sorozat keményebb sorait ma simán rasszizmusnak bélyegezné a világ, sőt, bélyegezte már a burmai hídépítős epizódban elhangzó szóviccet is: “there's a slope on it” – kis híja volt, hogy egy egymillió fontos perbe torkolljon a burkolatlan cigányutcázás. A hírhedt Falkland-szigetes rendszámtábla miatt ugye kövekkel dobálták a forgatócsoportot, most a lemeztelenített Meghan miatt ég a ház, de Magyarország is kapott már rúgást – szintén Clarksontól, írásban, jó 17 éve.

A Times-ban megjelent publicisztikában a légitársaságok megadóztatása kapcsán kerültünk elő: pénznemünk a sertés, mindenkit Viktornak hívnak, még a nőket is, és minden szürke: szürkék a házak, szürkék a boltok, szürke a folyó, szürkék az autók (ez egyébként egybecseng egy kolumbiai couchsurfer pajtás megjegyzésével: nem rossz ez a Budapest, de ráférne egy-két vödör festék). Az országon belül világhírű magyar borokra is lesújt: "Do you want Hungarian wine?" he asked. Not really” – Tokajtól Villányig egyszerre sírtak fel a tőkések, noch dazu egy azóta is érvényes megsemmisítő csapással zár a cikk: “I no longer want to declare war on Hungary. It would be like waging war on a mental institution”. Már nem akarok hadat üzenni Magyarországnak. Az olyan lenne, mint hadat üzenni egy elmegyógyintézetnek.

Ha egy rendes nekünk szentelt utazós részt (ún. Specialt) nem is kaptunk, az aktuális Fiat 500 kapcsán egyszer már tisztességesen feldolgozták Budapestet. Tehát nem arról van szó, hogy a képesség hiányozna (bizonyára nem hülyéket alkalmaznak, ha Parno Graszt szól a vágóképek alatt), vagy hogy Magyarország autós szempontból szellős, a műsor paneleivel feldolgozhatatlan segglyuk lenne. A séma a megszokott: az 500-ast vezető May áll szemben két BMX-es sráccal, start a Várból, cél a Csepel Műveknél, előre megírt jelenetek, őszinte taknyolások, galambok abuzálása, precízen kimért befutó, közben a néző ezt-azt a Fiatról és az országról is megtud. Nem egy San Marino, nem egy Mozambik (dehogynem), de két snapsszal fogyasztható munka.

A fentiek alapján tehát politikai véleménynyilvánítás, dramaturgiai kanyar vagy szomorú, de túlreagált realitás, hogy:

a Kelet-Európának szentelt rész több mint fele a lengyeleké óriás-Jézussal, miegymással, a szlovákoknál egy lakkcipő méretű Skodát imádnak, elismerően hümmögnek az ország autóipara fölött, végül az AirCar nevű repülő autó láttán gyengülgetnek el (Szlovéniát meg elviszi a hátán az Alpok). Mindeközben nálunk: üvöltöző íjászok nyilaznak rájuk lóhátról, az országról pedig annyi hangzik el gúnyosan, hogy “Magyarország a Rubik-kockáról és a gulyásról híres. Ezt mindenki tudja.” Ennyi. Se ismeretterjesztés, se tájak, se Ganz, se Ikarus, se Puli, se Csepel.

Ha a nagypolitikában, a közvéleményben és a médiában ezt a türk imidzset erőltetjük, a random műsor is nyugodtan közvetítheti rólunk ugyanezt. Hogy véletlenül vagy szándékosan nem szántak ránk energiát, mindenki döntse el maga. Legfeljebb szerkesztői kritikát fogalmazhatok meg, amiért az epizód fejnehéz és fáradt: az örök második lengyelek poén nem ért háromnegyed órát, hiányzott az az egész baromkodást legitimáló, a részen átívelő alapötlet, amit egykor mindennél fontosabbnak tartottak, és ha az adás egyetlen percének megvágására teljes munkanapok és egy kreatív, művelt, szarkazmusra képes csapat jut, ennél görbébb tükörszilánkkal is ideszúrhattak volna. Valami olyannal, hogy utána legalább röhögve tegyünk szorítókötést a sebre.