Csórót szívatni könnyű

Ha nem történik valami égbekiáltó, ez az utolsó cikkem a Mazdámról, azaz az Ezeréves Sólyomról, amit alig három hete eladtam. Nem akarnám sajnáltatni magam azzal, hogy olcsó kocsival kell járnom, hiszen nem igaz. Megengedhetnék jobb autót, de nem teszem. Részben mert a közelmúltban mély barázdákat vájt a családi kasszába egy építkezés, annak meg csak örülni lehet, hiszen elkészült (felújult) a ház. Ha szembeállítjuk a jó autó/szűk lakás kombinációt a szép ház/ótvar autó felállással, ki ne választaná inkább az utóbbit? Bár tény, hogy a ház nem az autó árából készült el.

Ne higgyék, hogy jobb kocsim lenne, ha a beton, a tégla és a Velux nem nyelte volna a pénzünket. Imádom a régi autókat és motorokat, ezért régóta tartok többfajta, leginkább hétvégi használatra való, kicsit férges, kicsit viharvert, vén, de szórakoztató vasat. Mellettük egyetlen, olcsó, hétköznapi igásló nyeli a sós latyakot, fő szénné a nyári dugókban. Ahelyett, hogy egy társadalmilag megbecsült, halálunalmas új autóban csücsülnék, aminek csak a havi értékvesztése annyi lenne, mint most a járós autóm éves fenntartási költsége. Próbálják ki Önök is, ha toleráns a feleség, és kicsik a gyerekek, mindig van kéznél egy jó szerszámosláda, sok öröm az ilyen autópark!

Az átmeneti elszegényedés idejére vett autóm, a Mazda tehát eladósorba került, mert kezdünk magunkhoz térni. Én kilencvenezerért vettem, szinte rögön rá kellett borítani másik hetvenet, hogy vizsgaképes legyen, 135-ért árultam most, közel másfél év vizsgával. Nem hinném, hogy rossz ajánlat volt, pláne, hogy minden apró hibáját nyomon lehetett követni a Belsőségben . Gondoltam, szegényebb ember veszi meg, kisebb-nagyobb cuccokat hurcolászni (volt a 626-oson vonóhorog, öt ajtó), esetleg aki olyan cipőben jár, mint én tavaly, és kell neki átmenetileg egy járós autó. Vagy valami fiatal, akit vonz a sok lóerő, a sportos belső tér, az RX-7-esből származó négyküllős kormány. Végül a legutolsó kombináció lett, de ne menjük a dolgok elébe.

Reményeim magasba szárnyaltak, mert az első héten felhívtak vagy húszan. Igen, nagyon érdekli őket, hű, tényleg működik mindene? Hát, látatlanban is megvennék, és tényleg ilyen sok vizsga van rajta? Ne is áruljam tovább, jönnek érte másnap, holnapután, a hétvégén, stb. Aztán a telefonálás azzal zárult, hogy odaadom-e üzembentartói engedéllyel. Sőt, volt, aki mintegy tényként tette hozzá: természetesen üzembentartóival gondolja a vételt.

De nem, nem, nem, és nem! Az isten szerelmére, volt egy bónusz tízes (B10) kötelező biztosításom az autón, amit tizenöt év alatt, két koccanással hátráltatva, kínkeservesen kapartam össze. Ha nem adom el a Mazdát, a következő kocsimat, az Alfa 75-öt (ami akkor már a ház előtt parkolt) annyiért kell biztosíttatnom, ami a teljes téli fűtés árát elviszi. És mire újra összejön a B10, vénember leszek. Meg mocsárszegény.

Voltak, akik erősködtek, hogy át tudom tenni a biztosítást úgy is, hogy bennmaradok a forgalmiban tulajdonosként. Felhívtam az ügyvéd barátomat, mondta, ne tegyek ilyet, még barátok között is súrlódáshoz vezet az ilyesmi. Kifizetetlen parkolási bírságok, gyorshajtás, gázolásos ügyek, mind az én nyakamba szakad, és egy vadidegent kell majd halálba zsarolnom, ha véletlenül nem fordítva történik.

Elborult az agyam, beleírtam a hirdetésbe, hogy kifizetem az eredetiségvizsga díját, de az autót át KELL íratni. Tizennyolcezer-ötszáz, azaz jóindulattal húszezer forintot tehát helyből elbuktam az árból. A jog szerint persze az eladó fizeti az eredetiségvizsga díját, de erről Magyarországon leszokott az autós társadalom; száz esetből kilencvenkilencben a vevő perkálja a lóvét a bevizsgálásért. Logikus: a vevő tiszta autót szeretne, ezért nem bízik az eladó által felhajtott, himi-humi eredetiségvizsgálóban.

Mit gondolnak, hány vevő jelentkezett a következő héten? Egy. Miután eladtam a kocsit, még kettő. Azóta levettem Sólymot a netről, már csak a vevő srác telefonált a múlt héten, hogy megadta magát a benzinszivattyú. Én is féltem tőle egy kicsit, zajos volt, de aki adta, állította, hogy előtte tökéletesen működött egy Mercedesben. De ez mellékszál.

Mi is ez a hisztéria a névre vétel körül? Hiszen úgy jó, ha az autó a forgalmijában a saját nevünk szerepel, az egyszerűség, a jog, de nem kicsit az érzelmi szempontok miatt is. Csakhogy a névre kerülés útjába akadályt gördít az átírási illeték, meg a többi járulékos költség.

Menjenek csak a hasznaltauto.hu-ra, nézzék meg, hány műszaki vizsgás, használhatónak mondott gépet árulnak, mondjuk 120 ezer forint alatt! Ugye sokat? És nem kevés közöttük a nagy motoros, hiszen azok voltak elég tartósak, hogy sokáig egyben maradjanak, megérjék az olcsólétet. Aki ilyen autót vesz, az - mint már említettem - nagyon fiatal, eléggé szegény, esetleg szorult helyzetben van. Tehát nem valószínű, hogy képes lesz egy lepukkant autót úgy pénzelni, hogy a következő vizsgán is átmenjen, a motorja másfél-két év múlva is működőképes maradjon. Aki ilyen autót használ, az évente-kétévente vált, nem tehet mást, mert addigra kidől alóla a paripa.

Mivel az átírás annyira jön ki, amennyiért az egész autót venné, természetesen nem köt adásvételit a tulajjal. Ismerek olyan autót, amelyik már a nyolcadik üzembentartóijával közlekedik, de még gyakoribb a kölcsönadási szerződés. Vagy barátok, ismerősök közt, barter-kereskedelemben az óriási semmi - miután kész a fürdőszoba csempézése, a tulaj egyszerűen odaadja a kulcsokat, papírokat a havernek. Aztán, ha baj van, azt elintézik egymás közt.

Valamennyit azért biztosan kifizetnének átírásra a nem túl tehetősek is, hiszen senki sem szereti a jogilag tisztázatlan ügyeket. Az állam a bliccelés miatt komoly bevételtől esik el, az autós pedig a sok egyéb mellé újabb stresszforrással lesz gazdagabb, gyomorrákot kap, fiatalon meghal, de még előtte jó sokba kerül a kórházi ápolása. Meg persze egy újabb családból dől ki a kereső, újabb família él majd mindenféle szociális segélymorzsákból. Jó ez? Ha már etikailag senkit nem zavar odafent a szívatás, akkor legalább nagyjából utánaszámoltak-e, hogy a gazdaságra milyen áttételes terheket ró, hogy még egy bőrt lehúznak az amúgy is megkopasztott csórókról?

Egy államtitkár barátom azt mondta erre, hogy a magas átírási illeték csak félmegoldás, amit annak orvoslására vezettek be, hogy az EU támad bennünket a regisztrációs adó miatt. Amivel, ugye, az a baj, hogy az EU-n belül nem szabad nagyobb sarcokat kivetni tagállamok közötti áruforgalomban, mint belföldön. A regisztrációs adó rossz, mert kifejezetten a behozatalnak állít akadályt.

Értem én: ha a belföldi autócsere költségeit megdrágítják, árban közelebb kerül egymáshoz a kintről és a bentről származó autók névre kerülése, máris nincs miért ugrálnia az uniónak. Közben meg a lehúzásba belerokkan ötvenezer létminimum környékén élő autós. Hozzátenném, hogy Németországban is közel van egymáshoz a kintről behozott és az odabent gazdát cserélő járművek illetéke. És mindkettő a töredéke a magyarnak.

Az állam valószínűleg úgy gondolja, a szegények ne álmodozzanak állandóan, hanem járjanak gyalog. Mennyivel egészségesebb, mint autózni, talicskával meg egész nagy terheket elbír egy magányos ember is. Nekünk itt a TC-nél nincs jobb ötletünk - az autó árából vegyenek néhány rossz mountain bike-ot. A visszajáróból még majomkocsira és hátizsákra is marad majd, ne hiányozzon már annyira az utánfutó, a csomagtartó.