Bukjon nyolcszázezret velem

Subarut – és különösen turbóst – venni rémálom. A hazai piac szenved a rommá tört, végtelen kilométert futott, füstölő turbós, erőtlen autóktól. Ha csak egyszer törték totálkárra, megnéztem, hátha. Csak a szakszervizben otthagytam egy gumiszett árát a roncsok átvizsgáltatására, mielőtt megvettem ezt. Megérte, az autó jó volt, többé-kevésbé vezetett szervizkönyvvel.

Pokoli sok pénzt kértek érte, majd hárommillióról szólt az alku végén aláírt foglalópapír, ez nagyjából a másfélszerese volt az akkori átlagárnak, 2008. október. Háromszázezer forint letétele mellett elhatároztam, megveszem. Aztán jöttek szépen az amerikai bankok tönkremeneteléről szóló hírek, valahogy senki se akart hitelt adni rá, legkevesebb három próbát tettem személyesen, a továbbiakat a kereskedőre bíztam. Kettőmillió-hatszázötvenezer hitel. THM: 24%. Kötéskori árfolyam 150 Ft/1 CHF. Itt már nem volt visszaút.

Cirka egy hét alatt bent ültem az autóban, nem voltak gyanús zajok, ment rendesen, ahogy 180 lóerőnek menni kell, nem ette le a gatyámat se, tíz-tizenegy körül evett, sok dugóban állással. Aztán megjött az első csekk, 78 000. Aztán a második 83, majd 90, 103, 112, és nagyjából ebben az ütemben emelkedtek a fizetnivalók. Kellett a vételkor kötelező átvizsgálás, a téligumi-szett.

Sebaj, jó kis kocsi az a Subaru, télen sokszor vettem hasznát az összkerékhajtásnak, kellemes hangja van, mikor összezár, mennyei a letaposott havon kerülgetni a nyárigumisokat. Amikor jött az ónos eső, azon otthon maradtam, nehogy belém csússzon valami idióta.

Év elején nem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy terveztük. Nagyon nem, a Rita nem tudott kezdeni a régi helyén a válság miatt. Emelkedett a lakáshitel, nőtt a rezsi, a hideg miatt minimálbérnyi volt a fűtés. Hiába csak 10,5 a fogyasztás, havi kétezer kilométernél az is majdnem hatjegyű. Vágni kell a költségeken, ez így nem jó. Aztán elkezdtem számolni. Mennyit fizetek ki a futamidő végére? Majdnem hatmilliót? Egy akkor tizennégy éves kocsira? És mennyi lesz a nagyszerviz tízezer múlva? Kétszáz, ha nincs más baja. Na, ezt nem, úgyis tavaszodik, szabaduljunk a fojtogató kamattól.

Eljött a szomorú pillanat, meghirdettem az autót tavasszal, és csaknem szapora fosásom lett attól, amit a hirdetésekben láttam. Azok a törött szarok, amiket nem vettem meg, 1-1,5 millió között voltak fent a korábbi 2-2,5 millióval szemben. A válság nem a tízéves japán autó barátja. Kitartottam, marad a hárommillió hirdetési árnak. Felhívtam a bankot, hogy tessenek mondani, mennyit kellene most fizetnem, ha lezárnám a hitelemet. (Emlékezzünk, 2,65 milliót vettem fel.) Hárommillió micsoda? Hogy hárommillió-négyszázezer forint?! Értem, viszhall. Árfolyam: 205.

A Rita tekintetét senkinek se kívánom, ennél még az is jobb volt, mikor azt hitte, meghaltam. És mennyiért lehet eladni? Hát… ööö… izé… Talán kettőnyolc. Csapódott az ajtó, zokogva távozott. Pár perc múlva visszajött. Azt hiszem, akkor hallottam először az autóvásárlásaimat és a családi kasszát méltató litániáját. Harminc percben. Nyomasztó.

Teltek a hónapok, egyre jobban fájt befizetni a csekket. Csörögtek a telefonok, vigyem be és tárolási díj, akarok-e hirdetni fizetős újságban, építőanyag-csere érdekel-e. Aztán jött egy komolynak hangzó telefon. Épp a főszerkesztővel hekkeztünk a késő tavaszi melegben a Népszigeten, amikor jött a vevő megnézni. Kedves srác, normális kézfogás. Az autó nem hozta a legjobb formáját, a nyárigumi-cserekor nem sikerült rendesen centrírozni, rázta a seggét. Ezt vonja le, délután megyek vele a gumishoz.

Visszahívott, érdekli, de az ár magas, egy csomót megnézett, és nem látja a milliós felárat, még ha nem töröttből épített is. Oké, legyen kettőhét. Gondolkodik. Visszahív, ennyi sok, néz egy RAV4-et, az olcsóbb. Két hét szünet. Felhívom, kettőöt, még így is kilencszázat kell ráfizetnem, hogy eladhassam. Árfolyam: 194.

Újabb pár nap szünet. Felhív: 2,2. Hogyazabüdöskurva. Hazaviszem magamban az infót, jobb ezt inkább személyesen, még valakinek baja eshetik. Számolunk. A jelenlegi árfolyamon 3,3 millió a lezárás. Az pont 1,1 bukó. Hogy mi? Azért fizessek 1,1 milliót, hogy ne legyen autóm? A barom. Megérdemled, hülye. Címeres ökör vagy.

Elhatároztuk, megcsináljuk, ha kettőkettő, hát kettőkettő. Fejben kiszámoltuk, mekkora áldozat előrántani ennyi pénzt nagy hirtelen. Ott vannak a megtakarítások, némi tartalék, a családi arany, a képek, a nyaralás, már majdnem elég. Három estét átexcelezünk. Meg kell oldani, még akár úgy is, hogy a megtakarításaink java része bánja.

Csendes szitkozódással telt esték után jött az isteni beavatkozás: a svájci frankot mesterségesen gyengítik, 184. Micsoda?? Elő az Excelt, Rita rohan haza a játszótérről a gyerekkel, számolunk. Hívjuk a bankot, igaz ez? Az. Ez csak 800 bukó! Csak nyolcszáz!! Látják, ennek is lehet örülni, csak nézőpont kérdése. Mégis a Csikós a legnagyobb lúzer.

Hívom a vevőt, figyi, holnap kell megvenned, mielőtt elmész szabira. Most jó az árfolyam. Rábólint. Már csak szerezni kell hamar némi pénzt, de a barátoknak hála az is meglett estére. A bankban kifizettük a pénzt, mindenki él tovább boldogan. Mondhatni örömmel buktam egy autó árát, a további áldozatokat kímélendő.

Hogy mi ebből a tanulság? Öreg autót csak nagy – ötven százalék körüli – önrésszel vegyen, ha hirtelen ki kell szállni, kisebb eséllyel lesz mínuszban a projekt, még úgy is, ha jön az értékvesztés, az árfolyamkockázat és az időszűke. Maximum annyi időre vegyen fel hitelt, amíg működik az autó nagyjavítás nélkül, ez egy 8 éves kocsinál legfeljebb 2-3 év.

Ha így cselekszik, megmarad az arany, az ékszer, a kötvény, a részvény, a kp, és ami talán mindennél fontosabb, a családi béke.