Kisautóval és nagyautóval a forgalomban

Van nekünk ez KRESZ-ünk, adjon neki hosszú életet a jóisten. Ha a mindennapi életben nem is tudja, legalább a forgalomban biztosítja a demokráciát. Kicsi robogó, aszfaltgyűrő sportgép és nagy kamion egyforma eséllyel indulhat rá a szomszéd sávban támadt lyukra. Ha a vezető kiteszi az indexet, és járműve a sréhen mögötte haladó féktávján kívül van, átsorolhat. Elméletben.

Mifelénk más a gyakorlat. Aki nagy, aki erős, aki elszánt, pláne ha mindhárom egyszerre, befér tyúkszemnyi résbe is. A kicsiknek, gyengéknek, bátortalanoknak a nyergesvontatónyi hely is szűknek bizonyul.

Van egy ötven köbcentis, egy méter negyven hosszú, ötven centi magas speedgépem, úgy hívják, Suzuki GSX-R 50. Legális, forgalomképes jármű, kétállású fényszóróval, féklámpával, két fékkel, négygangos váltóval. Konkrétan kisebb, mint a Romet Pony. De évekig használtam 500-as Fiatot , most is van egy Autobianchi Bianchinám – mindkettő kisebb a kispolszkinál. És évekig puchoztam, 850-es, 127-es fiatoztam . Ismerem hát a közlekedést a kicsik felől.

És a nagyok? 1992 óta mindig van valamilyen Mercim , végigteszteltem A8-as Auditól S osztályon át 7-es BMW-ig az összes német bálnát, a nagy Lexusok, a Jaguar S-Type és a Rolls-Royce Phantom is megvolt. Vezettem szinte az összes itthon kapható SUV-ot és terepjárót, egy időben furgonteszteket is írtam. Nem ma reggel láttam először nagy vasat. És annak ellenére, hogy szabálytisztelő ember vónék, magam is meglepődök, mennyire átalakulok mindegyik kormánya mögött.

Mikroszkopikus Suzuki motorkámon például egyáltalán nem létezem. Ha álló busz mellett hajtok el, rettegek, nehogy nagy svunggal kikanyarodjon a megállóból, hiszen az orrom az ő kereke tengelyéig ér. Dudálni nem tudok, ha csutkára húzom a gázt, nem történik semmi, mert eleve nyélgázon megyek. És az a nyél talán egy 50-esre elég. Hirtelen kanyarodni sem okos egy ilyen motorral, mert a szemközt jövő autós észre sem veszi, hogy útburkolati jellé lapított. Ez a kis gép ránevel a defenzív vezetésre – nyergében én vagyok a mezei pocok, aki mindig menekül, mert csak ellenségei vannak.

Sokkal jobb a helyzet a bő harmincéves, 750-es Kawasakimmal, amivel a legtöbb gyors autó elől általában meg tudok lépni, legalábbis bel-budapesti távokon. De például péntek éjjel, veteránklubról hazafelé tartva rettegéssé válik vele az élet. Olyankor, hajnali kettő tájban már nagyon fázom, iszonyú álmos vagyok, sietnék haza a jó meleg ágyba. De akkortájt kábé ezer gyorsulásbajnok-jelölt vár prédára a Hungária körúton.

Én kicsit sietnék, a racsingos fiú utolér, mert teljesítményfokozó Bontex-kipufogója van, és a LED-es hátsó lámpa fotonemissziója is erősen besegít a gyorsulásába. Jön mellettem húsz centire, rángatja a kormányt, mert a ralivideón úgy látta, kanyarban kicsit átszédeleg a sávomba. Próbálok elkerülni mellőle. Ha lassítok, utolér az egész, sávokban ide-oda cikázó versenyhorda. Tehát menekülök, előrefelé tiszta az út. És kapom a frászt, mert nem tudom, üldözőm az ecstasytől oly' bátor-e, vagy mert tényleg tud vezetni. Utálom az egészet, mindig úgy érek haza, mint akit tévedésből lehúztak a vécén, és a lefolyóban még egy iratmegsemmisítő gép is akadt.

Legyen inkább autó, van karosszéria, le lehet tojni, mit csinálnak a többiek. De nem. Aki járt már kispolszkival (lehetőleg mogyoróbarnával, abban csorbítatlan az élmény), tudja, hogy az ekkora autó elé úgy lépnek le a gyalogosok, mintha ott se lenne. Képzelhetik, mennyire veszi észre a mellékútról kihajtani készülő többi autós, ha még egy tornacipő-futóműves is könnyű szívvel lelép elé.

Még rosszabb a helyzet országúton, pláne autópályán. Egy barátomat úgy kaszálták el a német autobahnon egy Fiat 500-assal, hogy a balesetet okozó autó vezetője másodpercekkel korábban még azt hitte, nagyon messze valami normális méretű autót lát. Mert a Fityó hátsó lámpái gyengék, közel vannak egymáshoz és a földhöz.

Normális stílusban lehetetlen közlekedni egy ekkora kocsival. A lyukösszezárás ezerrel működik: egyszer megpróbáltam szabályosan közlekedni a feleségem 500-as Fiatjával. Már az Árpád-híd után kitettem balra az indexet, mert tudtam, hogy egy kilométerre onnan, a Domus után elfogy a sávom. Elhaladtam a József Attila színház, a lakótelep, a nevelőotthon, majd az összes bútoráruház előtt. Egészen a sávom bal szélén gurultam, nagyjából a forgalom tempójában, végig villogott az irányjelző, többször megláttam a helyet a tükörben, ahová majd befurakodhatnék. Mindig összecsukták. Végül beakadtam a buszba a Kika előtt. Még szerencse, hogy olyan a lámpa időzítése a Lehel út kereszteződésében, hogy akad levegővételnyi szünet a forgalom áradatában. Ott végre beljebb sorolhattam.

Még szörnyűbb az Autobianchim, ami egy kispoláknál nyolc és fél lóerővel gyengébb, viszont harminc kilóval nehezebb. Nyolc évig restauráltam, elég szép, tehát nem néz ki roncsnak. Régen azt gondoltam, az emberek majd mosolyognak egy ilyen fura, öreg, pici, világoskék autócska láttán. Egy frászt, gyűlölik. A tipikus példa, amikor a Szentendrei útról hajtok fel az Árpád-hídra. Itt a felüljáró nagyot kanyarodik, ráadásul erősen emelkedik. Ha jól elkap a lendület, akár egy hatvanast is ki tudok csiholni, ez itt épp engedélyezett. A külső sávban erőlködök, a belsőben folyamatos sorban előznek. Erre hátulról mindig ott terem a seggemben egy ügyeskedő vectrás (mondeós, volvós, mindegy), hasítana kilencvennel a jó kis kanyarban, ideges.

Ha gépfegyvere lenne, lemészárolna, nem tudja, hogy izzadt lábammal már gödröt tapostam a padlóba a gázpedállal. Villog, dudál, majd engem a szalagkorlátra passzírozva csinál egy középső sávot, előz, és kicsit bemutatja a középső ujját. Nálam meg bent ül az egész család, hangulatos vasárnap délutáni autózásból térünk haza. És híján meghalunk. Belátom, nem illik a mai fogalomba egy ilyen bableveshajtású Frédi-Béni verda. Ezért csak hétvégén használom, mert hétköznap szemétségnek tartom feltartani vele a forgalmat. De vasárnap délután miért nem lehet kibírni azt a tíz másodpercet?

A kisautó csak akkor használható jól, ha van elég erő a motorjában. Egy Saxo VTS-sel, Panda 100HP-vel, Yaris TS-sel jól lehet ügyeskedni, de a modern kis turbódízelek, sőt már a Suzuki 1.0-s, egy jobb Peu 205-ös is alkalmas a lavírozásra, csak nagyobb bátorság kell velük. Az ember meglátja az átsorolásra termett lyukat a tükörben, odaér, pillanat alatt hozzágyorsít a szomszéd sáv tempójához, majd indexelés nélkül átslisszol. Pofátlan és szabálytalan, de idővel az ember belátja: kis autóval Budapesten kizárólag elemi részecskeként szabad közlekedni, ha a többiek átlátják a szándékát, lenyomják.

A pofátlanság gazdagon hoz a konyhára, aki viszont tunya, az meghal, szétlapul, a Dunába lökik a többiek. Ennek ellenére azt mondom: nagyobb városokban csak kiskocsi való (meg a motor), már a parkolás, a fogyasztás, a kisebb javítási költségek és a környezetvédelem miatt is.

A nagyautósok szemetek. Szándékosan leszorítanak, élvezik az erőfölényüket. Egy párhuzamos, agresszív univerzumban élnek, amelyben az udvariasság, előzékenység, empátia szavak nem léteznek. Számukra szabályok is csak azért vannak, hogy legyen mit áthágniuk. Legalábbis így gondolják a kisautósok. Nos, egyszer üljenek be valami két méter magas, ezer hengeres amerikai monstrumba, de jó lesz egy német überlimó is. Rájönnek majd, mennyire más onnan a világ.

Egy nagy dög az emberből többnyire kivált egyfajta nemtörődömséggel határos nyugalmat. Beállítom a klímát, hallgatom Mozartot, telefonálok, előttem ott a hely, hát megyek. Hogy mi van hátrafelé? Tudja a rosseb. Sávot váltani egyszerű: index ki, húzódás a sáv széle felé, autófolyam nyílik. A gyalogos is retteg a rombolóorrtól, a két tonna üzenete még a százéves néniknek is átmegy. Ilyen egyszerű.

Ahhoz, hogy valaki udvariasan és empatikusan vezessen egy Merci SEC-t, nem elég az önuralom. A szellőztetett bőrülés és a zajtalanított utastér nyugalmából szinte lehetetlen felidézni, milyen kisebb járművel közlekedni. Egy milliméter a gázpedálon és hatvan helyett máris nyolcvan a tempó, észre sem vettük. Én, aki sokat rettegek törpemotoron és kisautóban, körülbelül tíz perc alatt lazára hangolódok egy Volvo S80 volánja mögött, álmatagon ringatózok a tepsi Mercimben. És próbálok empátiát gyakorolni, ezerrel.

A furgonos kisebb nyugalomban ugyan, de hasonlókat él meg. Autójának viharvert teste tiszteletet ébreszt a szerényebb járművek tulajdonosaiban. És egy újabb fajta furgon ugyanúgy gyorsul, mint a személyautók (ha nem jobban). A transitosnak elég egy kis kormánymozdulat, ott a helye, kereszteződéshez érve finom gázadással máris kivívta az elsőségét, mutasson bármit a tábla. A kelleténél ne haragudjunk rá jobban: a furgonos fejében napközben csak az jár: van még négy fuvarom mára, és megint ordít az a barom főnök, ha elkések_ Tehát nyomja a gázt, mert csak az ülőlap tartja benn a zabszemet.

A gyerekek ösztönösen eltapossák a bogarat, megtépik a macska farkát, mert ők a nagyok. Az ősember menekült a mamut elől, nehogy szétlapuljon. Hát ez történik a forgalomban is, legalábbis amíg a szabályok betartása kizárólag lelkiismereti kérdés, mert a rendfenntartó szervek csak a tilosban parkolókra és a gyorshajtókra utaznak.

Pedig masszívan az a véleményem, hogy néhány pofátlan balkáni baromtól eltekintve a nagyautósok nem szabálytalankodnak érezhetően többet, mint a kisautósok. Csak ha nagyautóval rosszalkodik valaki, az jobban látszik, ráadásul már nem csak közlekedési kérdés, hanem szociális ellentéteket szül. A kisautóson viszont csak röhögni szokás, az ő szabálytalankodását a túlélésért folytatott harc számlájára írjuk.

Amíg a KRESZ csak papíron létezik, a kisautósoknak azt javaslom: tanuljanak meg százfelé figyelni, extra jól vezetni. A nagyautósoktól meg azt kérném: ha lehet, szándékosan ne éljenek vissza erőfölényükkel. Hátha egyszer mi is kulturált, európai nemzetté válunk az utakon.