Bikaherepörkölt St. Pauliban

Csikós Zsolt
2006.12.27. 08:15

Ez itt egy 560 SEC. Abból az időből, amikor még nem a Mercedes akart negyven alatti vevőket, hanem a negyven alatti vevők akartak Mercedest. Alapvetően bármilyet, de ilyet pláne.

A Mercedes nagy kupéja egyidős az AIDS-szel. Jó, a tömeges járvány kialakulásával és felismerésével biztosan, most néztem utána. Abban az időben született, amikor Európa még értett ahhoz, hogyan kell teli szájjal habzsolni az életet. És a Mercedes még szeretett autót gyártani.

A píszí akkor még a pocket computert jelentette, mai formájában csak Amerikában használták a kifejezést. De hát az amerikaiak úgyis mesterei annak, hogy vélt korrektségükben elviselhetetlen majmokká váljanak, nézzék csak meg szépen a "Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika" című remeket a moziban. És mellesleg éppen ők, az ős-PC-k imádták a legjobban a Mercedes hatalmas, antiszociálisan brutális kupéját - a C126-os szériakódút. Ezt.

Egy ilyen típusnak 1981-ben, alig néhány évvel a második olajválság után, a zöld mozgalom masszív megizmosodásának idején tilos lett volna megszületnie. Amikor pedig kilenc évvel később konkrétan a tesztünkben szereplő autó készült, Brigitte Bardot már nem nercmuffos szexszimbólumként, hanem panofixbundás állatvédő néniként szerepelt az újságok híreiben. Az apartheidisták legnagyobb szomorúságára pedig Nelson Mandela épp kiszabadulni készült a börtönből.

Hihetetlen, hogy ebben a szociális érzékenységgel átitatott korban akadtak még vevők egy üresen 1760 kilós, 279 lóerős, elbonthatatlan albán tengerparti betonbunkerek lerombolására kiválóan alkalmas, tizennyolc liternyi benzint vedelő óriáskupéra. Olyan kétajtós monstrumra, amelyet nyolc és fél centivel megrövidítettek ugyan az alapjául szolgáló W126-os limuzinhoz képest, az ötméteres garázsba mégis csak akkor fért be, ha valaki előtte leszerelte a billenőajtó belsejéről a Dieter Bohlen-szobrocskát .

Igen, igen, még igazi Mercedes - mondogatják láttán a márka régi szerelmesei elfúló hangon, zsebkendőbe tülkölve, könnyekkel a szemükben. A többieket, akik lelki szegénységük avagy zsenge koruk okán nem tartoznak a régi szerelmesek táborába, nem is fárasztom hiábavaló igyekezettel az igazimercédeszség kifejtésével, ők fájdalommentesen továbbléphetnek. Nem fogok megsértődni. Véreimet viszont hadd invitáljam egy keretesre. Kacsintsunk össze, hüppögjünk együtt.

Mitől igazi egy Mercedes? (őskonzervatív vélemény)

Volt idő, amikor a Mercedes fejlesztői a tudásukba vetett mérhetetlen hittel, már-már a gőgösség határát súrolva, szinte minden vásárlói visszajelzés nélkül alkották autóikat. Tehát nem gyáván, piackutatási eredmények elemzése után, hanem vezérléssel, magabiztosan modellfejlesztettek. Amit ők lelkiismeretesen, munkaórákat, füstszűrős Kenteket és híg Eduscho-feketéket nem számlálva megterveztek, a legjobb anyagokból legyártottak, lemértek és kilométerek millióin át teszteltek, abban nem lehetett hiba - vélték, és kis híján igazuk is volt. A régi Mercedesek a maguk fura módján tényleg jó autók. Pontatlan a kormányzásuk, hidegen akadozik a váltójuk (a kézi verzióké), de melegen sem különösen pontos, a dízelek meg annyira lassúak, hogy rükvercben érik el a végsebességüket. Egyébként sok kritika nem érhette őket újkorukban.

Egy igazi Mercedesben golyópályás a kormánymű , bal lábbal kell taposni a rögzítőféket, a hosszú epedarugókon ringatózó vezetőülésből az utolsó centiméterig rózsadombi kilátás nyílik a motorházfedélre, a hajtás természetesen hátul van, a vevőkör életkora pedig közömbös. Aztán jött a 190-es a középre tett kézifékkel, a pápaszemes E osztály a fogasléces kormányművel. Majd mindenféle vevőkör-fiatalítási jelszavakkal a világ nyakába szabadították azt az autót, amelynél még egy 1200-as Zsiguli is messze mercedeszebb - az A osztályt. Elsőkerék-hajtás, magas padló, tömpe orr; egyáltalán, nézzenek csak rá. Az utóbbi tízegynéhány évben pedig a legendás tartósság, megbízhatóság is a múzeumi tételek közé vonult. A vevőelégedettségi felmérések szerint a Mercedes-vásárlók csalódnak autóikban, a megbízhatósági statisztikák középmezőnyében kullognak a márka különféle típusai. A púpos W124-esek sem olyan méltóságteljesen, még romos állapotban is használhatóan érik el az öregkort, mint a még korábbi W123-asok, vagy pláne a vén W115-ösök. Mire túllépik a félmillió kilométert, addigra az összes segédberendezésüket le kell cserélni (vákuumszervo, adagoló, szintszabályzó, szellőzőrendszer, sorolhatnám), ráadásul minden jópofaság bedöglik bennük (fordulatszámmérő, elektromos tolótető, a kombikon a motoros csomagtérzár). A pápaszemes szériáról pedig estébe nyúló horrorsztorikat tud mesélni bármelyik nem hivatalos Mercedes-szerelő.

Az 560 SEC teuton vasszörny. A vezetőülésből az eggyel későbbi 140-es szériánál is nagyobbnak érezni, pedig amaz még termetesebb jószág volt. A későbbi Mercedesekben ehhez képest ugyanis mélyen, szinte gödörben ül az ember, az ablakok alsó szegélye magasan húzódik. A 126-os vezetőüléséből viszont közel kétméternyi, hibátlan stuttgarti acélmezőre nyílik a kilátás, a forgalom többi résztvevője pedig csak azon túl, a távoli messzeségben teszi értelmetlen és jelentéktelen dolgát. Sajnos, mivel kupé, az 560 SEC géptetejének első élén nincs kiálló Mercedes-embléma, ezért a világot bizonyos szűkítésen át személő Mercedes-rajongók által kedvelt, "tolom a birodalmi csillagot" fíling elmarad. De azért ennek az iszonyatos kupéorrnak is van egy jól érezhető forgalomirányítói hatása, amikor bekukucskálunk vele a kereszteződésbe.