Az autózás aranykorának előestéjén élünk. Winkler kitalálta, hogy mentsük a menthetőt, vigyünk magunkkal néhány jó autót a sötétlő jövőbe. Összeszedtem, nekem mire lenne szükségem tíz év múlva.
Na jól van. Tegyük fel, hogy távol minden lakott településtől, egy sűrű erdő közepén van egy szép, nagy kibetonozott gödröm, amiben, mondjuk, éppen hét autó fér el. Szépen egymás mellé állítva, nejlonba bezsákolva, tetején egy masszív légzáró fedéllel, az pedig elföldelve, hogy még véletlenül se akadhassanak rá. A GPS-koordináták a fülem mögé bevarrva, hogy senki ne juthasson hozzá, még álmomban sem. Szóval tíz - vagy húsz, vagy harminc - év múlva, amikor már tényleg úgy érezném, hogy okádnivalóan unalmasak, érdektelenek és élmény nélküliek az akkori autók, foghatnék egy ásót. Nekiállhatnék lapátolni, és két éjszakai munka után ott állna előttem hét darab nullkilométeres, zsír új kocsi, amit még lehet szeretni, amitől még felfelé, és nem lefelé megy a pulzusom.
A betonszarkofág legvédettebb helyén egészen biztosan egy Lotus Elise állna. Igazából nekem a testvére, az Opel Speedster még jobban tetszik, de az csendben, feltűnés nélkül eltávozott közülünk néhány éve.
Szóval ez az Elise, ez nekem az igazi sportkocsi. Pokolba a dagadtra hízott Porsche 911-esekkel, vesszenek Orosz doktor bőrüléses Gallardói, nekem Fahrgefühl kell egy sportkocsiban, nem luxus és gigantománia. Az Elise-ben már hetvennél azt kapod, amit a Gallardóban csak két kiló körül kezdesz el érzékelni. Ebben a kocsiban pont az a sebességtartomány az élvezetes, amelyikben minden nap közlekedünk, nem pedig amihez üres autópályát vagy lezárt versenypályát kell találni. Könnyű, aszketikus, a lényegre lecsupaszított autó, csak a régi, léghűtéses Porsche 911-es volt képes olyan örömet okozni nekem, mint a brit vakarék.
Tíz év múlva tízéveset
Sorozatunkban szerkesztőségünk tagjai azt vizsgálják, hogy az új autók mai palettájáról milyen, akkor már lélekkel bíró használt autót vesznek majd 2017-ben. Az eddig megjelent rész:
Félreértés ne essék, nem utasítom el a luxust, csak legyen a megfelelő helyen. És azért legyen luxus, mert az, ne pedig azért, mert annak hívják. Mindjárt elmagyarázom, mire gondolok. A betonsiló második lakója egy tizenkét hengeres, zongorafekete Toyota Century lenne. Csipkehuzattal a fejtámlán, olyan üléssel a jobb egyen, aminek a közepét ki lehet venni, hogy a hátul ülő főnök - tehát én - kinyújthassa a lábát. A Century valószínűleg a világ legjobb minőségű és legcsendesebb autója. Akihitó Tennónak, a japán császárnak is van vagy húsz, köztük egy teljesen egyedi, hosszított karosszériával, merített papír tetőkárpittal.
Ebben az autóban a tökélyre vitt technika nyűgöz le, és hogy "csak" egy Toyota. Annyira értékelnék egy magyar kőgazdagot, aki képes lenne egy ilyent beújítani, és amikor a pozőr ismerősei megkérdezik az Operabálon, milyen autója van, rezzenéstelen arccal vetné oda: Toyota. A többiek összesúgnának a háta mögött, hogy szegény, nagyot bukhatott a tőzsdén, aztán hazamenetelkor beállna a sofőr a Centuryval, és lesárgulnának az irigységtől. Mert ilyen csendes, ilyen egzotikus és ennyire fekete luxusautója senkinek sincs ebben a kacsaszaros országban.
