Popóelit

Az autómozgatást végző személyzet, név szerint a Winkler, a Kari, meg én, jobb híján beszélgetni kezdünk, van rá idő. "Mennyire semmilyen az Accord a többihez képest, pedig amikor kijött, milyen elegánsnak tűnt" – állapítja meg Kari. És tényleg, a terjengős, sík lemezek, a kaszniban mélyen bent ülő hátsó kerekek, meg aztán az a hatalmas segg igencsak tenyeres-talpas dögnek mutatja a Hondát ebben a finom társaságban.

"És milyen kicsi a BMW, valahogy egyáltalán nem illik ide" – teszi hozzá Winkler. Na ja, mintha egy mérettel eltévesztettük volna a dolgot. Pedig úgy szedtük össze az autókat, hogy az importőröket is megkérdeztük, mit javasolnának a saját kocsijuk mellé összehasonlítódni. De hiába úgynevezett középkategóriás kombi a 3-as Touring – akárcsak a másik kettő – tényleg úgy áll ott, mint amikor gyerekkorunkban jobb híján különböző méretarányú medzsókból válogattuk össze az aznap esti üldözős jelenetet. A méretarány 1:25 és 1:43, autómodellezőknek ez mindent elmond.

Az Alfa, az igen! Széles plecsni, hatalmas kerekekkel, iszonyatosan tömör, masszív, minden vonalából Michelangelo szellemi öröksége sugárzik. Olyan szép, hogy itt be is kellene fejezni az autógyártást, zörögjön hangosan a redőny, kattanjon a lakat, ennél már az életben sose lesz szebb és izgalmasabb. Miután csődöt jelentett, a Bertonét eladták valami gyanús arcoknak, Touring nincs, a Zagatóról se hallani mostanában, a Pininfarina fölött gyűlnek a felhők, Giugiaróék pedig az utolsó csepp tálentumot is kisajtolták magukból ezzel, itt. Az az Alfa ott helyben ásott egy mély formatervezési gödröt, és laza rúgással beletaszította a másik kettőt. Pláne így pirosban… A szürke időben a szürkéskék árnyalatú ellenfeleknek esélye sem volt.

Aztán készült egy fotó, amin a Winkler mindegyik autó hátuljába befekszik. Ez így azért mondjuk túlzás, a mutatvány csak a Hondával sikerült maradéktalanul, az egy az egyben elnyelte. A BMW és az Alfa azonban nem tehénkedésbarát, előbbibe még csak-csak bepréselte magát, utóbbinál viszont tényleg csak a fotós kedvéért próbálta meg a dolgot, mert nemcsak szűk a csomagtere, de az ütközőhöz képest még mélyen is van az alja. Ebbe nemcsak beülni, de pakolni sem lehet elegánsan.

Már ott, a Duna-parti beszélgetésen rátapintottunk néhány lényeges dologra. Az Accord még csak első generációs presztízskocsi, a Honda ennél jelentette ki, hogy kiemeli a munkásosztály érdeklődési köréből, mert szeretné, ha a vevői eztán elitebb körökből származnának. Finom krómkeret az ablakokon, markáns orr, gazdag felszereltség, sötét üveg mögül gyújtásráadásra kivilágló műszerek – tisztára a tokiói Shibuya, szombat esti fényárban. Accordból eddig csak világos belsős limuzint vezettem hosszabban, kombiba csak pillanatokra ültem, eddig hajlottam is rá, hogy el is higgyem a fél lépést felfelé. De így, fáradt, kék színben (ennek kell a fehér, de minimum a fekete), fekete belsővel nagyon is visszalépésnek tűnt a két európai kocsi részletekbe menő kidolgozottságához képest.

És az is igaz, hogy a BMW a legkisebb, hiszen másfél centivel rövidebb, mint az Alfa, súlyos arasszal, mint a Honda. A motorja is ennek a legszerényebb, hiszen csak kétliteres, ellentétben az Accord 2,2, az Alfa 2,4 literével.
A legdrágább, egyben a legkevésbé impozáns. Bangle túlságosan is szerényre vette a figurát. Az Alfa viszont mellette nemcsak masszívnak néz ki, de sajnos nagyon az is: szárazon 1680 kilós, lelki szemeinkkel szinte láttuk, amint meghajlanak alatta a betonlapok. Innentől jött egy rakás meglepetés.

Például az, hogy hiába a legkisebb, mégis egyedül a BMW hátsó üléssorában lehet rendesen elférni. Az Alfa reménytelen eset, abban kizárólag fej és láb nélküli utasok utazhatnak hátul, az még a refereciaszűknek tartott Laguna kombinál is szorosabb. Az Accord sem táncterem, a fejek még csak hagyján, de kicsivel átlagos magasság fölött a térdek az első támlába vágnak. Kiszállok, nézegetem az autókat, nem akarom elhinni – biztosan rosszul állítottam be valamit, megint a szokásos részrehajlásunk a BMW-k irányába.

Mindegyikbe újra beülök előre, állítgatom a kormányt, csúsztatom az ülést, döntöm a támlát, nézem: kinyomott kuplunggal térd enyhén hajlítva, kinyújtott karral a csukló alja épp a kormány fölső peremén pihen. Ülök, mint rajzolt mintabábu a ralibibliában, hátul mégis változatlan a helyzet. A Winkler is végigüli a kocsikat, ugyanaz, pepitában. Az Alfa esélytelen, a Honda épp elmegy, a BMW a legtágasabb. Ő veszi észre viszont, hogy a 320-asban a hátsó ülőlap mélyebben van, mint a többiben, itt van egy kis csalás. Aztán amikor a cikkhez összenéztem az adatokat, kiderült, hogy a BMW-é a legnagyobb tengelytáv, ami, ugye, általában a legnagyobb utastér-hosszt is kiadja.

De miért éppen az Alfa? Lapozzanak kérem.