Szofisztikált szörnyeteg

Az Evo X utastere, műszerfala, középkonzolja sokkal szebb annál, ami az Evo IX-ben volt, ebből azonban a tesztelt darabot szemlélgetvén gyakorlatilag semmi sem jött át. A kárpitokat leszedték, az ajtókat éktelen randa fehér lap borítja, az ablaklehúzók gombjainak paneljét műanyag bilincsek tartják, még a váltó és a kézifék borítását is kivágták a kukába. Félre ne értsenek, a tesztautó utastere nagyon is vonzó, de távolról sem azért, mert jól néz ki, hanem mert hamisítatlan versenyautó feelinget áraszt magából. A beltér spártai, versenyautós világába remekül illettek a masszív, tökéletes oldaltartású Recaro ülések, pedig eredetiek, nem utólag szerkesztették be őket.

Felkerült a sisak, a négypontos övet meghúztam, ahogy csak bírtam, alig kaptam levegőt; borultam én már versenypályán, pontosan tudom, mennyire fontos. A motor már járt, meleg volt, mégis inkább óvatosan kezdtem, nem gyilkoltam rögtön. Szomorú lett volna az első körben a bozótban landolni, még mielőtt megszerzem a szükséges tapasztalatokat.

Az Evo IX és X között óriási a különbség, már ami a kasztnit illeti. Az előző modell már-már hagyományőrzőnek mondható, őszinte, egyszerű külseje a múlté. Helyette itt ez az új, matchboxos dizájn, mely – amellett, hogy továbbra sem szép – már a vagányságát is elveszítette. Persze egy 300 lovas Lancer Evo mindenképpen vagány, még akkor is, ha barbirózsaszínre fényezik és pici, mosolygós, UV-zöld levelibékákat festenek az oldalára, de azért a régi legalább határozottan valamilyen volt. Nyers és férfias. Ez meg gömbölyű. Ennyi.

Vezethetőség és viselkedés tekintetében azonban nem sokat változott az Evo. Hála a magasságosnak. Nehéz róla olyat mondani, amit nem tudtunk már eddig is. Borzalmasan erős és közvetlen a motorja, gyakorlatilag a teljes fordulatszám-tartományban gyönyörűen húz, turbólyuknak se híre, se hamva. A kuplunggal nem kell birkózni, könnyen jár, az ötsebességes váltót egyetlen jelzővel illethetjük csupán: tökéletes.

A kormány nagyon közvetlen és végtelenül precíz, a futómű továbbra is zseniális. A Lancer Evo egyszerre érződik összkerekesnek és hátsókerekesnek úgy, hogy mindkét hajtási formából a legjobbat nyújtja anélkül, hogy a hátrányait is meg kéne tapasztalnunk. 300 lóerő ide vagy oda, az Evo X nagyon könnyen irányítható, jóindulatú autó. Gázadással tökéletesen kontrollálhatjuk a fenekét, mely jó hátsókerekeshez híven folyamatosan fickándozik, mégsem tör ki, ha állunk a gázon a kanyar közepétől. Mégiscsak négykerekes, vagy mi a szösz.

A tesztelt példányon nem gyári volt a kipufogó, így egészen jó hangja volt – a gyári dob kifejezetten visszafogott –, bár átütőnek még így sem nevezném. Ebben a tekintetben nálam egyértelműen a Subaru a nyerő, és az erejét is az adja le brutálisabban, vezetni mégis az Evót szeretem jobban. Könnyedebb, kecsesebb, elegánsabb. Jó, nem sokkal, de azért érezhetően.

Furcsa volt, hogy még a keményített gátlókkal sem volt igazán kemény, vagyis sokkal feszesebb volt ugyan a futóműve, mint az átlagos utcai autóknak, de még így sem volt elviselhetetlen. Még a ralikrossz pálya gödreiben, versenytempóban sem, amiből arra következtetek, hogy utcán is jobban használható, vagyis kényelmesebb a Lancer, mint az Impreza.

Jó móka volt újra Ádándon csapatni, az Evo X-es megerősített a hitemben: továbbra is a Lancert választanám. De nem a tízest, az nagyon csúnya. Sokkal inkább valamelyiket, hatostól a kilencesig. Azok is csúnyák, de azok annyira, hogy az már szép. Ha a dizájn a jövőben is hasonlóan fog fejlődni Mitsubishiéknél, ahogy már megszoktuk, akkor most engem egy ideig hidegen hagynak majd a Lancer Evók. Viszont kíváncsian várom, hogy fog kinézni az Evo húszas.