BMW Formula Racing Experience

Milyen, milyen. Orbitális. A 140 lóerő egy nagyon jól eltalált szint. Ahhoz elég, hogy borzasztó gyorsnak érezzük, de annyira nem sok, hogy nagyon ijesztő legyen. Szerencsére az élet úgy hozta, hogy pár nappal előtte vezethettem egy remek Westfieldet, így nem ért nagy meglepetésként a könnyű test – erős motor kombináció. Mégis egy világ választja el a legjobb utcai autót (sőt, meg merem kockáztatni, hogy túraautót is) a formaautóktól.

Ugyanis az a szinte szürreális kanyarsebesség, amit ezek a kis gépek tudnak, teljesen más dimenzióba helyezi magát az autót és pilótáját is. Észnél kell lenni, szó se róla, az első húsz perc a boxutca-célegyenes iskolakörökkel telt. Finoman vasalgattam a fékeket a padlón ülve (már nem fért alám ülés), bőszen leforgattam az összes fokozatot, mikor végre tiszta volt az út, és hogy-hogy nem, ormótlan lábam finom kis gázfröccsöket adagolt minden visszaváltáskor. Közben pedig hamisítatlan, ordító versenymotor-hangot hagytam magam mögött.

Hasznos volt ez az első edzés, a boxutca végi visszafordító rászoktatott a finom gázpedál-kezelésre. Egyszer-kétszer erősen rárúgtam, és gyurmapuha Michelin ide-oda, azonnal, mindenféle előjel nélkül kitört a hátulja. Szerencsére olyan szinten tele voltam koffeinnel és adrenalinnal, hogy röptében kaptam volna el a kilőtt puskagolyót, így mindig idejében jött az ellenkormányzás, de érdemes volt óvatosnak lenni és a kormányszög csökkentésével arányosan adagolni a gázt.

Rá kellett jönnöm arra a kínos tényre is, hogy nagyra nőttem, nem tudom két kézzel fogni a teljesen koppig kitekert kormányt, a térdemtől nem fér el a mancsom. Szerencsére a pályán messze nem volt sehol olyan éles kanyar, hogy szükség lett volna rá.

A pályán, ott történtek a dolgok. Üvölt a motor, a gázadás legapróbb gondolatára is felpörög, a világ legközvetlenebb áttételezésű kormányát erősen fogni kell, de leheletnyi fordítás csak minden ív. Ha nem csinálunk nagy butaságot kanyarvétel közben (volt, aki kinyomott kuplunggal fordult, majd leugrott róla és megpördült), nem fékezünk közben nagyot és nem gyorsítunk durván, akkor semmi baj nem lehet, az autó egyszerűen ELFORDUL, és maga a sebesség ebből a szempontból mindegy. Hetven vagy százhetven, csak a mi bátorságunk, na meg az előzőleg aláírt felelősségvállalási papírfecni határol. Ha nem zavarjuk meg őket felesleges erőkkel, akkor a meleg abroncsok a végtelenségig és azon túl is tapadnak és tapadnak, a mi fejünk pedig boldogan csapódik ide-oda a szűk helyen. A G-erőknek ellentartani hülyeség, csak belefárad az ember.

És a váltó! Az istenadta váltó, amire lelkiismeret-furdalás nélkül elcserélném akár Papp Tibi Avensisét is, olyan jó. Keményen kell megrántani és előrebökni, pár perc alatt hólyagos lett a tenyerem tőle, de ki bánja, ha egyszer a váltás sebességét nem maga a szerkezet, hanem a kéz által a váltókarig megtett út/idő adja meg. Az egyes egy durva rántás, aztán lefulladunk. Mindenki lefullad először. Majd még egyszer CSATT, csikorgó gumikkal ki a boxutcából, a kormány kis kijelzőjén már a nyolcezres fordulatszám világít, majd pár pillanatra rá felvillan a váltást követelő dióda és CSATT a kettes, hisztérikus nőként sikít a motor, CSATT a hármas, és kezdődik elölről végig-végig, egészen a hatodik fokozatig.

Mindeközben teleüvöltjük a bukósisakot, toljuk le a francba az előttünk lévőt és szinte érezzük, ahogy a földre nyom minket a légáram. Majd nagy fék, gázfröccs, visszaváltás, kanyar, és ilyenkor nagyon erősen fogjuk a kormányt, szinte ellen kell tartanunk, mint a gokartban. Minél gyorsabban megyünk, annál jobban. Csak és kizárólag a váltás röpke ideje alatt szabad elengedni, hiszen az első kerekeket a legapróbb kavics is megvezeti.

Gerincemben ott lüktet az autó, ez a pöttöm kis játéknak tűnő vídiakemény gépezet. Teherviselő elem itt maga a motor és a váltó is, köztem és a gép között nincs gumiszilent vagy puha ülés. Nincs semmi, a gép szerves része vagyok és rohadtul jól érzem magam. Mint egy túlpörgött Terminátor. Látom, hogy mindenki igyekszik jó nagy helyet hagyni a már-már Zeppelin-szerű M3-mögött, ennek köszönhetően jó a tempó, de így is bőven benne van még sok súlyos másodperc. Az igazán profik két perc alatt tudnak itt, szerencsére nem volt mért körünk, nem tudjuk meg soha, milyen gyarlók vagyunk.

A végén jólesett a pihenés, mikor a videó kedvéért a minden hájjal (és a Münchenben szerzett főoktatói címmel) megkent tréningvezetőnk kormány mögé pattant és műsoron kívül elvállalta a fahrt-sofőr kicsit sem hálás szerepét, lazíthattam (utólag is kösz, Gellért). Fizikailag végigbírni egy egész versenyt nem kis teljesítmény lehet, már ezen a szinten sem.

Ami valójában tényleg csak szánalmas bélvonszolás a Forma-1-hez képest, de nekem elhihetik, bőven túlmutat mindenen, amit a mégoly jó utcai autó tud. Mert itt nincs szükség kompromisszumra, csak sebességre. Formaautót vezetni jó. Pont.

(Nem ért még véget, a képgalériában és a blogposztban akad még infó.)