És ez így is van rendjén. A cseh márka olyan népszerű lett néhány év alatt, hogy évről-évre szűknek bizonyul számára a modellpaletta. A Yeti most a szabadidő-autók irányában tágítja a cég és a márkabarátok perspektíváit, mi meg most jól megkaptuk tesztelni, 160 lóerős, turbós benzinmotorral.
Magáé a kocsi? Összkerékhajtásos? Mekkora motor van benne? – kiáltott oda egy erősen hatvanas úriember a Paskál strand melletti járdáról, miközben a földön fetrengve csattogtattam a Nikon zárját a Yetire.
Az, az, persze – nyöszörögtem a dicstelen pózból – egynyolcas turbómotor van benne. Udvariasság, ugye, mindenekelőtt.
Na és mennyi lesz ez? – folytatta, szemlátomást tudomást sem véve arról, hogy talán nem szórakozásból fekszik valaki a fagyott novemberi aszfalton, szemére tapasztott fényképezőgéppel, ami még kattog is, hanem nyilván azért, mert valami dolga van.
Nem tudom, elnézést, tegnap kaptam az autót, még nem néztem utána, majd ha írom a tesztet, akkor kikeresem – hörögtem, miközben nyálam és könnyem csermellyé folyt össze.
Na de mégis, mennyi lesz, mennyi, ötmillió, három? – folyatta az úriember. Már láttam, hogy az a típus, aki simán odamegy a hatos villamos alatt két darabban heverő haldoklóhoz, hogy megkérdezze, merre kell az Oktogonra mennie, és még ő van megsértődve, ha nem kap kimerítő választ.
Dehogyis, nézze már meg, van benne egy százhatvan lóerős turbómotor, egy méregdrága 4x4-es hajtás, jól néz ki, szerintem hétmillió fölött lesz – sziszegtem liluló fejjel, miközben próbáltam letépni az ajkamat az aszfalthoz fagyott nyálrúdról.
Mit mond? Hétmillió? Egy Škodáért? Ki ad hétmilliót egy Škodáért? – üvöltötte vörösen, mintha rám lett volna megsértődve, hogy rá akarom sózni ezt a romot. Pedig dehogyis akartam. Örültem, hogy végre letéptem a vérző számat a jégcsapról, közben kis híján leejtettem a céges Nikont a földre, de aztán gémberedett tagokkal, mint valami rozsdás birodalmi lépegető, mégiscsak lábra álltam.
De hát, iszonyú sokat tud, ne vicceljen, hárommillióért nem kap még egy közepes... – kezdtem bele, de udvariasan üvöltve félbeszakított – ...hétmillió az túl sok! Túl sok! Túl sok! – szajkózta abban a stílusban, amit négyéves Norbi fiamnál is már elég gázosnak érzek.
Ahogy elbandukolt, jobbján a feleségével, még egy fél percig hallottam mind halkabban – túl sok! Hétmillió, hát... Túl sok!
Észre sem veszem az öreget, ha el nem kezd kérdezősködni. Nem értem. Ez a borzalmas indulat, ami ebben az országban előtör bárkiből, bármilyen témában, bármikor, kérdezés nélkül. Iszonyúan fáraszt. Pedig szegény Škoda tényleg nem tehet az egészről.
Egy ilyen autó manapság alsó hangon hatmillióba kerül, még ha egy akármilyen embléma is van az orrán, mert: van benne egy drágán kifejleszthető, drágán előállítható, környezettakarékos, ugyanakkor igen erős motor, van továbbá alatta egy szintén igen drágán előállítható, rendkívül komplex összkerékhajtásos rendszer, erősített futómű, variálható belső, tolatóradar, jó hifi, meg ebben egy rakás más dolog is, ami miatt jócskán hét misi fölé csusszan az ára. És mert nagyon divatos ez a fajta autó, márpedig a divatosságért is el lehet kérni némi felárat.
De még azt is megéri. Škodából is. A márka ázsiója annyit javult az utóbbi időben, hogy én magam komolyan elgondolkoznék rajta, hogy ugyanazért az árért nem egy cseh kocsi kéne-e inkább az ugyanolyan VW-nél, de Opelnél, Fordnál is. Mert például Seatnál biztosan.
Persze talán nem éppen egy ilyen drága, minden jóval megtömött, csúcs-Yeti lesz az, amitől megroskadnak majd az Opel Astra Classic eladásai Magyarországon, de mindenképpen figyelembe kell venni a forgalmazó jó szándékát – a tesztelésre kiadott autókon keresztül tudja egy cég bemutatni, mire képes egy új modell. De azért nem ártana majd később egy 1,2-es, 4,6 millió forintos, kétkerék-hajtásos alapverziót is kipróbálnunk – végig ez motoszkált a fejemben.
Maradjunk azonban egyelőre a jelen tesztautónál a „ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” logikájának kiforgatásával. Az első pár kilométer után rettegni kezdtem attól, hogy undorító, ömlengő hozsannázás lesz a cikk. Aztán szerencsére többet mentem, és árnyalódott a kép. Valamennyire.
Merthogy a Yeti mindenkinek kéne. Rég volt olyan, hogy a Karotta, a Bende, a Zirig és a Papptibi mind kapkodtak volna bármilyen tesztautó kulcsai után, amit rám osztott ki a sors. Nem ültem a kocsiban egy napot, és már ki akarták venni alólam. Mert jól néz ki. Hátulról olyan, mint egy első generációs Honda CR-V, mínusz oszloplámpák, elölről kicsit roomsteres, de annál harmonikusabb, ügyesebb. Kicsike, tömör tömb, alig több mint 4,2 méter hosszú, tehát az alsó-középkategóriás családi ferdehátúk többségénél is rövidebb. Jó a színe, a Roomsteren feltalált ablakvonal ezen találja meg igazán a helyét, szépek a részletek, a kerekek is passzolnak a kerékjáratokhoz.
Hirtelen el sem tudom képzelni, ki vesz majd Yetit. Valószínűleg mindenki. Mert csipetnyit elegáns, benne van a micimackós masszívság, tök modern, csajhoz, pasihoz, öreghez és későkamaszhoz, gazdaghoz és ahhoz, aki egy életen át erre spórolt, egyaránt passzol. Uniszex, unikor, unipénztárca autó.
A legjobb része a motor. Lapozzanak, látják, miért.
