Régebben a többiek – mármint az autógyártók – kézlegyintéssel elintézték a Hyundait, ha a neve szóba került. Az a legyintő kéz ma már a verejtéktől gyöngyöző homlok felé tartó zsebkendőt markolja, Korea ugyanis reális veszéllyé vált. És lehet, hogy az ix35 kipróbálása után abban a konkurensi szorításban már halántékhoz emelt, töltött revolver lesz.
Kis-SUV, középkategóriás szabadidőjármű, városi terepjárónak álcázott, a Hyundai által titokban azért inkább személyautónak szánt jármű, de elsősorban Tucson-utód. Szerintünk pedig Nissan Qashqai-, Ford Kuga-, Volkswagen Tiguan-, Renault Koleos-ellenfél. Nagyjából ezek írják körül a Hyundai új izéjét, ami egyébként az ix35 név alatt fut.
Csütörtökön volt a bemutatója a Citadellán. SUV-bemutató a Citadellán? Micsoda ökörség. De valójában nem. Egy land-roveres csapat ügyes off-road pályát rittyentett a szálloda (és a bunker) tetejére, meg melléje, volt ott rázósáv, libikóka, meg falra, pontosabban meredek rézsűre felmászatós rész húsz négyzetméteren. Ügyes, ügyes. Az ix35-ök pedig vették az akadályokat, akár Trabant-függőcsapszeg a hígított gépzsírt.
Az ilyen magyarországi bevezetők ritkán adnak alkalmat igazán kimerítő, a kocsik karakterét feltáró tesztvezetésre, ahhoz túl sok a meghívott, túl rövid az idő, túl kevés az autó, túl sok a kaja. Kismartoni kollégával mi is csak egy szűk félórára vihettük el az egyik ix35-öt, de érdekes módon elég jó képet kaptunk róla. Sokkal jobbat, mint amit vártunk. Ez a koreai autókkal valahogy mostanában mindig így van, generációról generációra. Jön az új, és bár az elődnél is meglepődtünk, mennyivel jobb a vártnál, ez az elődnél és az ismét magasabbra tett elvárásoknál is jobb. Már az ix35 elődje, a Tucson is elég nagyot durrantott, az ix35-nél pedig már a jellegtelen forma sem akadályozhatja majd a térnyerést. Nem a sajtóajándék mondatja velem – volt valami csoki, meg egy kétgigás pendrive, a sajtóanyaggal –, ahhoz, hogy jót írjak, legalább nyolcgigás kellene...
Ami befolyásolhatott, hogy nagyjából a legjobb ix35-variánst vittük el a sok közül. Mivel más verziót nem tudtam kipróbálni, viszont furdalt a kíváncsiság, ezért utána olvastam a neten. Az ix35 most, bevezetésekor háromféle motorral vehető meg, van ez az alánk adott, csúcsszuper, kétliteres, 184 lóerős dízel, ugyanennek létezik egy 136 lóerős kivitele is, a kétliteres benzines pedig 163 lóerős. A kisebbik dízelre nem találtam véleményt, de a benzinest szidták – nincs benne elég kraft, olvastam bármelyik oldalon, amit felkattintottam. Később lesz még mindenféle high-tech 1,6-os, meg 1,7-es, majd azokról akkor beszélünk.
És a váltók közül is a hatfokozatú, gyors, kulturált automata a legjobb, a kézi (van öt- és hatfokozatú is, mindegyik motorhoz más az alapáras) kicsit pontatlan, bár állítólag az sem túl rossz. A 184 lóerős, automatás dízel az összkerékhajtással elég jó hatást tett ránk a Gellért-hegyi utcákon kavarogva, kötve hiszem, hogy a 4x4 miatt (ez elektronikusan záródó kuplunggal működik, de az agya sokkal fejlettebb, mint a Tucsoné volt), hiszen sütött a nap, száraz volt az aszfalt. Az autó fürge volt, ugrott, leengedett ablakkal sem zajongott, pedig a Citadella felé vezető utcákban van elég ház, ami visszaverje a hangokat.
Felhajtás a köbön
Nem csak jó csajok segítettek az ix35-ösök prezentálásában, hanem a hyundaiosok összeszedtek egy rakás régebbi autót a márka történetéből. Még a sajtótájékoztatón megtudtuk, hogy a vállalat a hatvanas évekbeli Ford Cortina licencgyártásával kezdte autós működését. Ez azért elég meglepő volt, a Cortina lévén egy Nagy-Britannián kívül viszonylag kevéssé ismert, meglehetősen drága, nem is sokáig gyártott autó.
Élőben pedig kaptunk egy húszezer kilométert futott, mindig garázsban tartott Ponyt a nyolcvanas évek végéről (talán az Interag hozta még be ezeket AMF-es és BOL-os rendszámokkal?), egy Scoupe-ot, meg egy háromszázezret futott Lantrát, aminek az olajcseréken kívül még soha hozzá nem nyúltak a motorjához.
