Teszt: Audi A2 – 2001

A beltér eléggé polós – a kormány meg a műszerfal nem, de a középkonzol igen. A műszerfal puhább műanyag, a középkonzol kopogós kemény, amivel az a nagyobb baj, hogy a strapát se bírta. Az, hogy a központi zár nem bírja kinyitni a tankot, csak a tankolásnál jövünk rá, az elakadásjelző viszont már most sem jelez elakadást. Nem elektronikai jellegű a hiba, csak szorul a gomb; tán fojtogatják a pohártartók. Ugyanúgy pusztult el a pohártartó, mint a nemrég tesztelt régi kereklámpás Polóé – a jobb oldali egyáltalán nem jön ki, a bal oldali szorul, de a DIN-es rekesz sem bír normálisan megállni a helyén. A napsütés-érzékelős automata klíma anno alapáras volt, de most hiába érzékeli a napsütést, nem hűt egy tizedfokot sem. Valószínűleg fel kéne tölteni.

A napellenzőben vicces, függőlegesen kihúzós rendszerű a sminktükör, ilyet más autóban még nem láttam. Más bezzeg jó sokat nézegethette, mert a vezetőoldalon szeszélyesen működik a világítása. Legalább valószínűsíthető, hogy női autó volt. Ha már a szélvédő környékét nézegetjük, belülről is látszik a különlegesen megoldott egykaros ablaktörlő, meg... meg egy jókora kagylós törés az üvegen. Sebaj, én csak azt mondhatom, minden A2-est meg kell venni, bármilyen állapotban is legyen.

A váltógomb kopott és fakó, 150 ezer a deklarált kilométerek száma. A Volkswagen konszern ablakemelő gombjairól soha nem tételeztem volna fel, hogy feketére vannak festve, és nem anyagukban színezettek. Most ezt is megtudhattam, köszönhetően a mindkét bal oldali gombról lekopó bevonatnak. A kézifék gombja már durván lehámlott, a bőr borítás egyben lejön, és ha lehúztuk, a kézifék fémváza megszólalásig hasonlít a Terminátor péniszére.

A szag se kellemes – lehet, hogy hölgy tulajdonos sokat dohányzott idebent. A beltér fénypontjai az ülések, különös tekintettel a kárpitokra. A kárpitok gránit sziklaszirtként magasodnak ki a pusztulás zajló tengeréből, és tíz év után is újnak hatnak, miközben körülöttük helyenként látványosan tart a bauxit-állapot felé az egész miskulancia. Több helyen is látszanak elektrokémiai reakció nyomai, a csomagtérajtó teleszkópja úgy néz ki, mint egy honfoglalás kori sírmelléklet Ajtony szállásvidékéről. Megette az olaj? Vagy addig jöttek-mentek az ionok acél és alumínium között, míg egyszerre csak rossz vége lett az elektrokémiai korróziónak? Az első oldalablakok külső kerete is rügyezget a festék alatt: ilyen a gyakorlatban az, ami nem tud rozsdásodni – elméletben.

Nem csak a kárpitok kiválóak, maguk az ülések se rosszak. Az elsők egyszerűen nagyon közel vannak a tökéleteshez, a hátsók is jók, de az autós szaksajtó már annak idején is azt károgta, hogy túl mélyen vannak. Ez szerintük két dolog miatt rossz. Az egyik, hogy egyszerűen csalás így hátul helyet csinálni, miközben még csomagtartó is marad. A másik, hogy klausztrofób érzés olyan mélyen ülni. Az első kifogás nekem egyszerűen nevetséges, a klausztrofóbiát pár percnyi hátul üldögélés alatt nem éreztem. De hátul amúgy is inkább gyerekek ülnek, ők meg nem olvasnak pszichológiai szaklapokat; én inkább annak örülök, hogy fej- és lábtér is bőven van. Viszont a hátsó ablakot a kurblival letekerni nem veszélytelen, az én kezem konkrétan nem is nagyon fért el – végül nyitott ajtóval oldottam meg az ablak lehúzását.

Az Audi A2-es mostanában kezd kultusztárggyá változni. A folyamat még nagyon az elején tart, és inkább a gazdagabb országokban indult el, de állítólag már tőlünk is viszik az A2-eseket a németek, haza. Ebből nálunk jobbára csak annyit érzékelni, hogy gyakran drágábban árulják az azonos korú és felszereltségű A2-eseket, mint az A3-asokat. Az is lehet persze, hogy még mindig az eredeti, brutális eladási ár kísért, ami talán magyarázatot jelent egykori kudarcára is.

Annak idején arra találták ki, hogy vetélytársat állítsanak ki a Mercedes A osztálynak. De miért lett kevésbé sikeres? Konkrétan nem egyszerűen kevesebb fogyott, hanem úgy nagyjából hatszor annyi A osztályt adtak el, mint Audi A2-est. Kevesebb benne a zsenialitás? A túlságosan megelőzte a korát elég hülye magyarázat. Az A osztály is drága volt, az is megelőzte korát. Meg lehet ölni egy terméket pusztán a rossz marketinggel is – fogalmam sincs, mi okozta az A2-es halálát, de az autó maga jó. Talán tíz évvel ezelőtt még nem volt az Audi annyira megalapozott presztízsmárka, hogy egy ilyen drágaságot megegyen tőle a piac: ez az autó új korában 5 és fél millió forintba került.

A csomagtartóban van pár érdekesség. Nem akarok vitákat generálni, mert sose lesz vége, hogy ki találta ezt így fel, de az A2 biztosan az egyik első, kétfedelű csomagtartós fecske. A kétszintes csomagtartókat azzal marketingelik, hogy mennyire praktikus, amire a tapasztaltabb újságírók csak bólogatnak, hogy persze, nem sikerült síkba dönthető ülőlapokkal egybefüggő felületet kialakítani. Így aztán a lépcsőt egy csomagtartó-emelettel tüntetik el.

Van érdekesség a 390 literes csomagtartó földszintje alatt is: a pincében megtaláljuk a gyári vonószem, a szerszámkészlet, a gumijavító készlet és a tartalékizzó-készlet mellett az akkumulátort. De vajon miért? Nyilván nem az 50-50%-os súlyelosztásra törekedtek, mint a Mazda MX-5-ösnél. Akkor vajon nem volt hely elöl, a motorházban? Hát igen, az tényleg sanszos. Nézzük csak meg! A motortér persze tiltott zóna az egyszeri tulajdonosnak, emlékszem is, mennyire radikális megoldás volt a kibillenthető orrpanel annak idején.

Életem első A2-esét Portugáliában láttam, emlékszem, éjszaka az orrunkat nyomkodtuk az autószalon üvegéhez, úgy bámultuk a lebillentett szervizmodul  mögül kiálló nívópálcát és olajbetöltőt. Ennek emlékére most alaposan összetaperolom, kibillentem az olaj- és szélvédőmosó betöltőnyílását, fantasztikus tölcsérek. Kihúzom még a világ leghosszabb nívópálcáját, a visszatolása minimum egy Zorrót igényel.

Hopp, de nagyot ugrik egyesben! A A háromhengeres turbódízel gurgulázó varrógéphangja még megvan, annak idején az 1,9-es TDI-ből műtöttek le egy hengert, az ezek szerint így szól. Fürgén gyorsul egészen 100-ig, ott aztán elég radikálisan punnyad be. A 140-es utazót könnyedén tartja, ekkor forog valamivel 3000 fölött, márpedig 3000 körül autópályázni egyáltalán nem rossz. De országúton nem szívesen előzgetnék vele, mert ez a 90-110 közötti dinamika már nagyon nem az erős oldala. Nem baj, nálam ez egy kisautónál bőven elfogadható.

Hangos a futómű, vagy halk az autó? Valószínűleg mindkettő. A gyorsítás másodperceit leszámítva a dízel A2-es nagyon csendes. Viszont egy garnitúra új futóműszilent biztos megszüntetné ezeket a kellemetlen dübbenéseket a kátyúkon – a hölgy tulajdonos a sok sminkellenőrzés mellett fordíthatott volna nagyobb figyelmet a karbantartásra. Mindegy, maga a futómű nagyon jó, az A2-es nagyon szépen kanyarodik, mondhatni sportosan, de mivel tudjuk, hogyan néz ki kívülről, az embernek nincs kedve nagyon sportoskodni vele, mert az egyszerűen ízléstelen.

Aztán viszonylag gyorsan megyek be egy kanyarba. Mint utólag megtudom, ez Papp Tibi ESP-Tesztelő Kanyarja – szűkülő ív, kifelé dől és fehér aszfalt az alapanyaga. Itt az A2-es úgy kidobja a farát, hogy kis híján megijedek, de egyetlen kormánymozdulattal nagyon szépen helyre lehet rakni. Pedig a gumik is elég vének, filmgyári gumi-stílusban rínak minden egyes kanyarnál, tapadni azt nem tapadnak, Papp Tibi szerint a futóműbeállítást is alaposan elhanyagolták. Szeretem ezt az autót.

Nem tudtok véletlenül a közelben egy jó meteorbecsapódást?