Miért halogatom annyira, hogy elinduljunk végre? Amikor a kezemben volt a kulcs, ugyanez a folyamat zajlott le bennem. Nézegettem, rácsodálkoztam a részletekre, amelyek önmagukban gagyinak tűntek, de az egész így együtt: egyszerűen meghatott. Ott volt a gyönyörű plüss ülés, amihez hasonlót sem láttam még európai autóban, a tetőn a hangulatvilágítás – inkább ücsörögtem volna még benne egy kicsit, játszadozva, mert sejtettem, hogy nem a vezetés lesz az élmény ebben a gépben. Sőt, lehet, hogy el is rontja a pszichedelikus illúziót, amibe váratlanul belecsöppentem. Nem akartam lejönni a tripről.
Szerencsére nem is kellett. A hathengeres soros motor az orrában valahol távol életre kelt, de csak egy villanymotorszerű finom surrogással tudatta, hogy már várja a puha gázpedál parancsait. Nem csak a pedálok – a váltó, a kormány, minden kezelőszerv minimális erővel mozgatható. A kiparkolásnál még kicsit kényelmetlenek a dimenziók, de a szögletes karosszéria végeit tökéletesen lehet látni a vezetőfotelből. Kis lámpákat szereltek a sárvédők sarkaira, hogy ne bizonytalanodjunk el: az előttünk elterülő síkság vajon az autónkhoz tartozik-e még. Ezek sok más kütyühöz hasonlóan tökéletesen értelmetlenek, viszont az első pillanattól fogva mosolyra fakasztják a vezetőt. És amikor kijutunk az útra, a mosoly nem tűnik el. Persze, van benne egy kis kattogás, valami zörög időnként, de mindez olyan távolról, mintha a világirányító fotelben ülnénk és éppen továbbadtuk volna balra a cigarettát.
Idegennek éreztem magam vele a forgalomban. Igazi aliennek, aki eltévedt a budapesti utcákon, de nem bánja. Átnéznek ebbe is, mint minden rendes öreg autóba, mert nyilván feltűnő jelenség, ahogy vonul a metálfehér limuzin. De ebben nem irigy, lesajnáló tekintettel méregetik a sznobot, hanem érdeklődően figyelik, honnan jöhetett a furcsa szekér. Mi pedig csak élvezzük az extra lágy rugózást és meglepődünk azon, hogy nem az a nehézkes, nagy autós romboló érzés kerít hatalmába, hanem valami könnyed siklás. Nem zavar az ablakoknál kicsit süvítő szél, a kelleténél kicsit hosszabb váltóbot, vagy hogy a tükörben alig látunk valamit. A külvilág távol, de nem úgy, mint egy új autóban, ahol a tökéletesre csiszolt szigetelőanyagok választanak el a forgalom többi résztvevőjétől, hanem az autó tudatmódosító hatása tesz kívülállóvá minket. Nem érdekes, hogy furcsán rövid a diffi áttétele, mert úgysem akarunk gyorsan menni. Relaxálva úszunk a sok idegeskedő ember között – esélytelen, hogy átragadjon ránk a hektikus tempó, mert egy másik dimenzióban utazunk.
Egyféleképpen lehet még fokozni az utazási élményt benne: ha más vezet. Ne értsenek félre, nem kellemetlen tekergetni az agyonszervózott kormányt, de a tökéletes kikapcsolódás mégis az, ha nem kell foglalkoznunk a jármű irányításával sem. Egy jó sofőrrel teljesen átadhatjuk magunkat az autó kisugárzásának és újra elmerülhetünk végre a sok érdekes kallantyú tanulmányozásában.
Hogy mekkora munka lehetett restaurálni, csak az tudja, aki már rakott össze 80-as évekbeli autót. Az pedig, hogy szinte minden apróság működik rajta, nagyobb csoda, mint egy Citroën C4-esnél. Annyira alapos szakemberek dolgoztak rajta, hogy elsőre meg nem mondtam volna, hogy át lett festve, ha nem kelti fel a gyanakodást a sejtelmesen csillogó gyöngyház fényezés. Sehol egy ráködölés, a lemezmunka gyakorlatilag tökéletes, a műanyag alkatrészeken pedig nincs csavarhúzónyom. Igazából egy kellemes középkorú hölgy benyomását kelti, aki még mindig elég kívánatos tud lenni, de azért inkább csak gyenge megvilágításban.
Amennyire fenntartásokkal közeledtem hozzá, annyira átváltozva szálltam ki belőle. Nem mondom, hogy kellene, mert volt tulajdonosához hasonlóan nem tudnék egy évben kettőnél több alkalmat találni, hogy használjam. Igen: aki még nem tudná, Karotta eladta az Elnökit, és remélem, új tulajdonosa megbecsüli. Mert ha egy autó így el tudott kábítani engem, aki nem rajong feltétlenül a régi japán cuccokért, akkor az megérdemli, hogy gondos gazdája legyen.
Nínó Karotta: Önismeret mély torok segítségével, avagy hogyan és miért adtam el az Elnökit?
Már 3 éve zörgött és rohadt restaurálatlanul Hangyász nevű Datsun 260Z kupém, amikor a nyakamba esett Gloria, az Elnöki Szar. A nevét a méretéről és az állagáról kapta: egy hatalmas, de meglehetősen rozsdabarna széklettepsi volt, amikor a háztartásom tagja lett.
Eredetileg ajándékba kaptam - azaz mindketten ajándékok voltunk egymás számára, nekem a tárgy, a tárgynak az élet lehetősége volt az ajándék. Ma sem tudnám megmondani, miért vágtam bele a megmentésébe. Ahogy a blogon írtam akkoriban, "Javarészt hó fedi, de még az a szerencse. Áldott kiválasztott vagyok: enyém Magyarország két Ocsmány Mozgásképtelen Japán Tohonyája."
Valószínűleg az egyénisége fogott meg, a szeretetreméltó idiotizmusa. A teszetosza igyekezet, ahogy a japánok megpróbáltak mindent összelopni belé, amitől azt remélték, hogy kell azokra piacokra, amiket egyáltalán nem értettek. Hol volt még akkor Lexus, Infinti, Acura?
Minden különc és szerencsétlen autót szeretni szoktam, és a Gloriát életre hívó fogalmatlan lelkesedésnél kevés szerencsétlenebb nekibuzdulás volt az autóiparban, hirtelen csak a Renault Avantime bohócforradalma jut még az eszembe, biztos azért, mert azzal járok harmadik éve.
Szóval a Gloria a nyolcvanas évek Európájában egy félreteleportált időutazó, egy amnéziás Pierre Richard az ufók fővárosában. De a Gloria itt, ma, egy darab imádni való történelem, az ezer forrásból összecsent stílusa egy ronggyá hallgatott, zseniális válogatáskazetta, egy The very best of '79-'80, a fiók mélyéről.
Amióta értem, amióta kész van - már amennyire egy restaurált autó kész lehet - rajongok érte. Már a rettenetes Volga-orrát se cserélném semmire a világon, annyira kell oda. És mostanra, amióta értem, amióta kész van, és amióta kihalt a világból minden valaha volt testvére, mostanra gyönyörű is lett. Már nincsenek körülöttünk azok az autók se, amiknek kópiája vagy paródiája volt valaha, és így, magában, kontextus és referencia nélkül annyira szép tárgy, amilyen szép sose tudott volna lenni 30 éve.
Nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltam azt a temérdek szívást, ami kellett ahhoz, hogy ilyen minőségben talpra álljon. Jó érzés, hogy egy valag pénzzel és egy sebesre dörzsölődött gégefedőporccal róhattam le az adómat a meg nem értett, derűs, hülye autók oltárán. Nagyon büszke voltam és vagyok is a Gloriára, és egy kicsit magamra is, mert ha nem vagyok, ilyen autót senki se lát többet errefelé.
A piac kegyetlen törvényei szerint egy öreg Datsunt visszalakatolni (-fényezni -kárpitozni, -szerelni) az életbe ugyanannyi pénz - néha a ritkasága miatt kicsit több - mint egy vele egyidős úgynevezett nagy márkát. De míg egy Mercedes vagy egy Jaguar értékét néha a ráfordítással megegyező vagy meghaladó mértékben dobja meg a restaurálás, egy újba tett Gloria ugyanúgy csak egy öreg japán autó. Sok millió forinttal az ismét csillogó lemezei alatt is egy százezres, furcsa krahács. Ezt szerettem benne a legjobban. Hogy akiknek az autó egy tárgy, nem értik. Akiknek az autó befektetés, nem értik. Akiknek szimbólum, nem értik.
És akkor miért adtam el? Mi haszna átönteni rengeteg pénzt egy másik ember garázsába? Egyrészt mert bevégeztetett. A megmentést elvégeztem, végigélveztem a szívás minden kalandját, megtanultam, hogy megy egy ilyen folyamat, megismertem egy csomó fantasztikus szakembert, akire bármikor rábíznék bármit, és rengeteg hangoskodó, link idiótát, akiknek atombombát rajzoltam a műhelye fölé a google mapsben. És ezt az utat, mint minden tanulmány- és élményutat a turistáskodás világában, finanszírozni kell. A Gloria restaurálási büdzséje: az én első osztályú kajütjegyem ára a világ körüli szopórolleren.
Aztán birtokoltam a kész autót boldogan 3 évig. Pompás utakban - és szórakoztató lerohadásokban - volt részem, míg összeállt. Végül páratlan eszköz lett belőle arra, hogy az ember fagyizni vigye a csaját a visegrádi naplementébe. Csakhogy úgy alakult, hogy a naptáram dugig van írva apró betűkkel, mint az Újszövetség zsebkiadása. És nincsenek benne piros karikák a hétvégi alkonyok körül. Se az átlagtartó veteránversenyek, se a youngtimer-túrák körül. A naptáramban szív alakú stemplivel a három csenevész hungaroringi nyílt nap dátuma szerepel, pár vidám döngetés az Euroringen, és annyi driftedzés, amennyire el tudok jutni. Ez van: a veterános hobbi és az autósportos hobbi nem fér el egyszerre a mai életemben. Így aztán merész nekirugaszkodással összevontam a kettőt. És ez a forradalom, ahogy az lenni szokott, véráldozatokat követelt. Ezért ment a Gloria új garázsba, de láthatóan jó gazdához.
A távozó Elnöki Datsun (és a csendben, de szintén távozó SX) helyén ugyanis már épül a következő, minden eddiginél súlyosabb projekt, a korhű versenyautónak látszó, modern technikájú és minden számítás szerint szélvész gyors 1975-ös Datsun 260Z pályaautó, amit technikailag pontosabb volna Datsun 350Z-nek hívni, mert a vén Nissan kupé bőre alá (azt ugye mindenki tudja, aki eddig elolvasta, hogy a Datsun a Nissan exportpiaci álneve volt hajdanán?) a jelen Nissan sportkupéjának alkatrészeit hegesztjük a driftgarázsban. Ha érdekel, hogy készül öreg versenyautó egy középkorúból és egy fiatalból, iratkozz fel a feedre, komótosan bár, de lelkiismeretesen végigblogolom.
Ez a furcsa gasztronómiai baleset történt tehát, az Elnököt felfalta a Hangyász. Váljék egészségére!
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
