Miután a Renault mérnökei okosan úgy döntöttek, hogy a hasonló kis CC-kben kialakított, használhatatlan hátsó ülésszerűségekről lemondanak, az autó kis méreteit (a tengelytáv 2368 mm, a hossz 3828 mm) meghazudtolóan tágas kabint sikerült kialakítani – már ami a kabin hosszát és a lábteret illeti. Mint mondtam, a két bőrülés jól formázott, az oldaltartásuk remek, bár azt nem tudom, hogy szélesebb csípőjű vagy derekú hölgyek hogyan tudnak elhelyezkedni bennük. A volán szintén ismerős a Twingóból, a bőrözése jól sikerült, a fogása kellemes. Az automata légkondi játszva megbirkózik a kétszemélyes kabin hűtésével-fűtésével, a kezelése logikus, ennél fogva könnyű. A két középső légbeömlő egyszerűbb már nem lehetne, semmi állítható lamella, forgatható keret – a nyílásokat egyszerűen letakarták egy sűrű ráccsal. Sok kezelőszerv és részegység ismerős lehet más Renault-kból, de a tervezők ezek felhasználásával egyedi belsőt alkottak. Műszeregységből pedig teljesen újat terveztek, a három csőbe rejtett órák és kontroll-lámpák tovább erősítik a Wind sportos karakterét.
Ugyanakkor a belteret illető lelkesedést több dolog is hűti. A műszerfal műanyaga még csak megjárja, de az ajtók hatalmas fekete paneljei elég hervasztóra sikerültek. Fölülről közelítik ugyan a Daciák burkolatainak minőségét és esztétikáját, de közelítik erősen. A magas övvonal miatt a Windből korzózás közben nem tudunk kikönyökölni, pedig milyen jólesne. Az ajtó könyöklője meg alacsonyan van, így azon sem tudja pihentetni az ember a karját rendesen. A CD-s rádió különálló kijelzőjét nem bonyolították túl, de a célnak megfelel, és végül is illik a környezetébe. Magának a négyhangszórós készüléknek a hangminősége viszont épp csak annyira jó, hogy ne akarja kidobni az ember. Cserébe ki tudjuk hangosítani vele a telefont, és találunk hozzá USB- meg aux-bemenetet is. Az viszont nem nagy öröm, hogy alig van a kabinban rakodóhely, pedig pár mélyedést, üreget belesajtolni ide-oda a burkolatokba, hát nem egy nagy feladat. Nincs középső könyöklő sem, igaz, a hölgyek retikülje így legalább pont befér a két ülés közé. Az autó napellenzőjével egyenesen fityiszt mutatnak a felhasználónak a tervezők. Képzeljünk el két egyszerű, vékony műanyag lapot, amikről még a piperetükröt is lespórolták, egy kis női örömkabrióban, ugye.
Hozzátenném, hogy ezt a posztmondern összevisszaságot, amiről azt gyanítom, hogy tudatos, hamar meg lehet szokni, és a Wind élményfaktora bőven kárpótol a beltér hiányosságaiért.
És végre elértünk a Wind nagy dobásához, az eldugható tetőhöz. Ez a maga egyszerűségében annyira praktikus, hogy szinte már zseniális: Miután a hátrahúzott szélvédő és a kétüléses kabin miatt kis távolságot kell csak áthidalni a tetőpanellel, az olyan rövid, hogy nem kell bonyolult szerkezetekkel összehajtogatni, hanem elég egyszerűen csak átfordítani hátra, ahol újabb zseniális megoldásként a duplafalú csomagtértető hamm, bekapja. Az egész folyamat mindössze tizenkét másodpercig tart, ami rekord a kupé-kabriók között. Akár egy közlekedési lámpánál álldogálva is kedvünkre nyithatjuk, csukhatjuk a tetőt, nem kell izgulni, hogy a művelet felénél úgy marad, és mindenki rajtunk röhög. A nyitást járó motor és behúzott kézifék mellett, a tetőt a szélvédőkerethez rögzítő szerkezet nagyméretű fogantyújának kilencven fokos elfordításával indítjuk. Ez után a középkonzol alján lévő billenőkapcsolót folyamatosan lenyomva tartjuk, amíg az autó sípolással nem jelzi, hogy a nyitást befejezte. Visszafelé ismét sípolásig nyomunk, aztán visszazárjuk a fogantyút. Ha ezt elfelejtenénk, indulás után a Wind nyomban berzenkedő fütyülésbe kezd.
A dupla csomatérfedélnek kettős előnye van: egyrészt száraz, tiszta, biztonságos fészket biztosít a műanyag tetőpanelnek, másrészt, ha felnyitjuk, alatta teljes értékű csomagteret találunk, amibe csak két merevítő lóg be, azok se nagyon. A 270 literes térbe egészen jól lehet pakolni, simán elnyeli két ember cuccait, akár hosszabb utakra is. A merevítőkről jut eszembe még egy fontos pozitívum: a karosszéria imponáló merevsége. Szinte minden CC csavarodik, nyiszorog, különösen lenyitott tetővel: bezzeg a Wind néma, mint egy hal, még rossz úton is. Olyan, mintha betonnal öntötték volna ki – a vastag szélvédőkeret és a még vastagabb hátsó bukókeret okozta látótér-vesztésért cserébe egy imponálóan stabil karosszériát kapunk.
Veronika és a Wind-szindróma
Elfogadom, hogy a Wind egy női autó, viszont akkor felmerül a kérdés, mit szólnak hozzá a nők. A spirituális masszőzöm közvetítésével jutottam el Veronikához, a sikeres önismereti tanácsadóhoz, aki évek óta napi rendszerességgel vezet, méghozzá véletlenül épp egy márkatársat, egy benzines Renault Scénicet. Nem találkoztunk korábban, így szögezzük le: Veronika bátor nő, hogy el mert jönni egy ismeretlen, csúnya, gyanús kinézetű, rosszul öltözött férfival egy autós próbaútra. Vagányságát egy kellemes vacsorával jutalmaztam Szilvásváradon, ahol a salátájához kicsipegette a pisztrángom alól a fél krumpliköretet, miközben behatóan tájékoztatott a Skorpió jegyben születettekre váró elkerülhetetlen megpróbáltatásokról.
Először Egerben kabriózgattunk le-fel, kihasználva a váratlanul ránk köszöntő rövid déutáni napsütést. A járókelők szerintem azt gondolták, hogy két sznob arcoskodik éppen egy vadiúj kabrióban az októberi hidegben, pedig mi teszteltünk, kérem, teszteltünk. Utána jött a tekergés a Bükkben, Veronika megfontoltan, körültekintően vezetett, és dicsérte az autó ergonómiáját, a kényelmes ülést, a jó fogású kormányt. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy messze jártunk a 9,2 másodperces gyorsulás és a 201 km/órás végsebesség kipróbálásától, de nem is ez volt a cél. Ránk esteledett, mire visszaértünk Egerbe, ahol még egyszer, de inkább ötször körbejártuk az autót. Veronika nem bírt megbékélni a formával, kritizálta a bumfordi orrot, de elszakadni sem bírt az autótól, szemlátomást megkapta a Wind-szindrómát.
Kértem tőle írásbeli véleményt is, mondtam, elég lesz öt mondat, erre tényleg ennyit írt:
„Mindig Renault kocsikat vezettem, és nagyon a szívemhez nőttek, ezért megörültem a lehetőségnek, amikor egy kedves barátnőm ismerőse felajánlotta egy új Renault kabrió tesztelését. Amikor először megláttam az autót, az extravagáns külseje volt a legszembetűnőbb. Hátulról futurisztikus, elölről egy kicsit érdekes, mondhatnám nyomott. Véleményem szerint ez az ambivalencia a belsejére is jellemző. Vezetni jó volt, élveztem a dinamikáját és a biztos úttartását és persze a nyitott autózással járó szabadságot.”
Arra gondoltam, hogy a Wind posztmodern eklektikájához passzoló posztmodern helyszínt keresek a fotózásra, ezért bekéredzkedtem vele a többszörös építészeti díjnyertes Agria Park belső udvarára. Itt segítséget kellett kérnem a tető nyitását-csukását ábrázoló fotókhoz egy újabb hölgytől, az ott dolgozó Renátától. Munka után édes a pihenés, a kávénkat a kocsiba kértük. Amíg a narancsos örmény feketénket kortyolgattuk, rájöttem végre-valahára, hogy mi is a műfaja ennek a széllelbélelt, imádnivaló, halfejű, Ferrari-farkú cukiságnak, amellett, hogy kicsi női örömkabrió: café racer, kérem szépen. És így már jó lehet férfikocsinak is, mondjuk stílszerűen kávébarna vagy fekete színben.
Így született a Wind
Meg nem erősített információink szerint a Wind egy vállalati tréningen született, amin az anyacég és a sportszekció dolgozói gyakorolták az együttműködés elmélyítését és a csapatmunkát. Az egyik feladat az volt, hogy tervezzenek két óra alatt egy kis sportautót, és nyomban mutassák is be a terveket flip-chartokon és sebtiben összedobott 3D-s számítógépes látványterveken.
Az idő szorított, a kihívás doppingolt, az emberek nem sokat lacafacáztak, a megadott határidő előtt tíz perccel be is fejezték a tervezést.
Gyorsak voltak, mint a szél, innen kapta a nevét a Wind.
A mechanikai részen gyorsan túljutottak: fogták a Clio II jól bevált padlólemezét, már-már legendás, sportos felfüggesztését, hozzádobták az 1,6-os benzinmotort, kicsi autónak is kellhet a köbcenti. A technika felöltöztetése tovább tartott, mert nem akartak ismerős vonalakkal a főnökség elé állni. Meg aztán kellett valami vagányság is, akkor jutott eszébe Pierre-nek a bérelszámolásról, hogy legyen a kocsin nyitható a tető. Iréne, a személyügyis lelkesen közbevágott, hogy a fia szobájában van egy Ferrari-poszter, azon van ilyen érdekes, hátraforduló tetőmegoldás.
– Ja, az végül is tök egyszerűen megoldható –, bólintottak a mérnökök egyetértően, és már rajzolták is. A tetőnek kellett a hely, ezért viszonylag hosszú lett a far, a tengelytáv viszont adott volt, ezért tömpe maradt az orr.
– Ha kabrió, akkor kell bele bőrülés! – emelte fel az ujját a marketinges Adéle. – És persze legyen barna, az olyan elegáns.
Addigra már kész volt a feketére hangolt belső a vagány csőműszerekkel, puff, beleillesztették Pro-E-ben a barna üléseket, már szorított az idő. A véghajrában gyorsan megrajzolták a 17 colos felniket a peres kerekekkel, tettek a kocsi farára egy látványos spoilert is, mert az olyan cuki. Az utolsó pillanatban valakinek eszébe jutott, hogy nincsenek napellenzők, na azokat egyszerűen lekanyarították a szélvédőkeret vastag belső burkolatából.
A trénerek és a zsűrinek felkért nagyfőnökök hümmögve nézték végig a prezentációt, amit Luc, az egyetemről nemrég kikerül tervezőtanonc vezetett elő csillogó szemmel. Az egyszerű tetőmechanizmuson, a duplafalú csomagtartón elméláztak kicsit, a prezentáció végén pedig megdicsérték a csapatot, hogy lám, annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb osztályokról jöttek, mégis milyen szépen dolgoztak együtt, majd estére el is felejtették volna az egészet, na de az alkohol, kérem, az alkohol…
A tréning után, este, ahogy az lenni szokott, wellness-fitnesz szabadfoglalkozással, majd közös vacsorával folytatódott a program, és amikor kinyitott a bowling-bár, áttódult gurítani az egész csapat. Fogytak az italok szaporán, és ismét szóba került a délelőtti feladat.
– Fogadjunk, Nagyfőnök, hogy nem merik gyártásba venni a kis sportautót – cukkolta a nagyfőnököt Renée, a beszállító-fejlesztési előadó. – Pedig az üzlet háború, és háborúban kockáztatni kell…
A főnök beküldött egy újabb konyakot, és azt mondta:
– Na fogadjunk, hogy gyártásba merjük venni! Régi motorosok vagyunk már az üzletben, nem félünk a nehézségektől, gyártmánypalettánk széles és erős, és, kedves kolléga, magunktól is tudjuk, hogy néha kell a piacnak egy kis meglepetés!
– Na de fogadjunk, Nagyfőnök, hogy nem merik kiadni a kocsit azzal az idétlen napellenzővel meg azzal a bőrszíjból készíthető felesleges ajtóbehúzóval, amit csak poénból biggyesztettünk oda meg azzal a színezett plexi csővel se, amibe a lámpatestet húztuk bele! – érkezett a bárpulthoz kissé bizonytalan léptekkel Jean, a műszaki fordító.
– Na fogadjunk, hogy merjük!!! – emelte fel a hangját a nagyfőnök. – Maguk szerint kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha közben az autó hasít, mint a szél, he? Tessék, itt és most, a laptopomon máris aláírom a gyártásba vételi határozatot! – mondta még, idegesen csapkodva a billentyűket, majd mérgében gurított egy tízest.
Hát így született meg a Renault Wind, hosszú idő óta az első Renault, amit soha többé nem felejt el, aki egyszer is látta.
