Teszt: Ford Scorpio II. Cosworth pompakocsi

Nagyon szép hangja van: ha kicsit hunyorítunk a fülünkkel, akár V8-asnak is képzelhetjük. A kúszótempó, mint minden hagyományos automatánál, olyan 5-10 km/h között van, temetéskor tehát az alapjáraton még finom simításokkal fékezni is kell egy kicsit – gyászmenethez mégse illik a futólépés. Emelkedőn természetesen annyira lelassulhat, hogy kell neki egy pici gáz, de a Cosworth motornak már a legkisebb gázra is zavarbaejtően sportos streetracer kipufogóhangja lesz, ami egy kis vigaszt nyújthat a rokonság autóbuzi tagjainak.

A váltó egy negyed pillanat alatt kapcsol vissza, és bár a halottas Scorpiónak szép tömege van (1720 kg), gyönyörűen megindul. Egészen szürreális is – minél nagyobb valaminek a térbeli kiterjedése, annál különösebb élmény benne a gyorsulás. A magasított-hosszított Coleman Milne-Scorpióban egyrészt ott van előttünk a hatalmas szélvédő, amihez a napellenzőt is akkorára kellett növeszteni, mint egy hátizsák, de valahogy a tengelytávot is érzékeljük, miközben vágtat velünk a hétmérföldes szörnyeteg. Ha nem padlózzuk, kellemesen megyeget, könnyedén elautózunk nyomatékból. Ha odalépünk neki, értelmet nyer a hengerenkénti négy szelep, jön a különös meglódulás és a vérpezsdítő V6-os üvöltés.

Istentelenül kényelmes a futómű. A Scorpio II. eredeti tengelytávja 2770 milliméter, a Coleman Milne-nél 3380 milliméterre növelték, ami már a legnagyobb limuzinok menetkomfortját nyújtja. A növelt tengelytáv idegnyugtató hatására először az Opel Signumban csodálkoztam rá: a Vectra csak egy kellemes autó volt, a Signumban egyszerűen sokkal jobban esett a hosszú út. Közben pedig ha nem is szlalomversenyes értelemben, a Scorpio Cosworth elég jól kanyarodik. De azért a legjobb középtempós cirkálásra használni. A 60 centis kardánhosszításnak hátrányát nem érezni, az autó gyönyörűen fut, és ugyanolyan jó egy kereszteződésből gázzal kanyarodva megindítani, mint a legtöbb hátsókerekes nagy limuzint.

84 ezer mérföld van benne, de hihetetlen, mennyire egyben van. Mind futóműben, mind kormányzásban, kapcsolási érzetekben. Na igen, a temetőben nem indexelik rommá magukat, nem rángatják a kormányt, nem mennek nagy tempóval kátyúkba – egyáltalán, semmilyen tempóval nem mennek kátyúkba. A hidegindítás sem gyakori, ha van napi több temetés, a motor sosem hűl ki teljesen. És persze akkor sem padlózzák-üvegelik, ha kihűlne. Ha ezt végiggondoljuk, nehéz is megérteni, miért nem jár mindenki Angliából behozott, jobbkormányos halottaskocsikkal. Az utascellában nem nyiszog-zörög semmi, hangok kizáróag a kegyeleti részről hallhatók: a krómozott koporsórögzítők csapjai azért billegnek annyit, hogy úthibákon előjöjjön egy kis fémes csörömpölés. A menetes, gumírozott végű króm alkatrészeket persze ki is szedhetjük, de akkor csorbul a méltóságteljes megjelenés.

Az ülés nagyon kényelmes, jó az oldaltartás is – ezek igazából azok a kényelmesen sportos ülések, amik minden hétköznapi autóban jó szolgálatot tesznek. Sportfotel. A tehénkedés sajnos csak befelé működik, de a könyöklő sincs a megfelelő helyen. Az ablakban viszont már egyáltalán nem könyökölhetünk, mert a magasítás természetesen övvonaltól felfelé történik, a nagyobb üveg pedig vagy 15 centi híján nem tud belecsúszni az ajtóba.

Azért a 6–700 ezerért, amennyiért Pistike ezeket hozza, még ganajos kombinak is tökéletes, adott esetben egy kis száguldozással. Vesznek ilyet induló temetkezési vállalkozások, de Magyarországon olyan is van, aki hobbiautóként használja. Lehet, hogy morbid, lehet, hogy éretlen dolog vagy csak rossz vicc, de én meg tudom érteni – egyszerűen csodálatos nyugalom szállja meg az embert egy ilyenben. És van neki egy tagadhatatlan országúti jelenléte. Amíg ki nem próbáltam a Scorpiót, illetve bocsánat, a Cardinal Mark 9-est, Pistike nálam abban a csodabogár kategóriában volt, amibe nem is nagyon szeretek belegondolni.

Mekkora hülyeség már, hogy hobbiból, szabad szemmel alig látható haszonkulccsal halottaskocsikat hozni Angliából, lábon… Még akkor is, ha remek sztorijai vannak, általában olyasmikről, hogy félúton általában egy benzinkút parkolójában alszik, leteríti hátul a polifoamot, arra megy a hálózsák, és néha arra ébred, hogy reggel egy teljes japán turistacsoport fotózza. De esküszöm, most már kicsit irigylem is tőle ezeket a pompás, hosszú, ringatózó utazásokat.