Suzuki Alto 2010

Az Alto nem teljesen új modell, a magyar piacra némi késéssel érkezett. Nyugat-Európában még 2008 őszén mutatták be, 2009 elejétől kapható is, és kifejezetten második, harmadik autóként vásárolják, anyukának teszkóba járni, vagy fiataloknak, érettségi ajándéknak. Csak találgatni tudunk, hogy itthon miért nem vezették be, de van néhány elméletünk. Egyrészt attól tarthattak, hogy az Esztergomban gyártott és több hasznot hozó Swifttől és Splashtől vonná el a vásárlókat az indiai Marutitól érkező típus. Másrészt az Alto sokkal nehezebben adható el családi autónak, mint a nagyobbacska hazai készítésű Suzukik, márpedig második autóra itthon a többségnek még nem telik. Ám azóta sokat változott a hazai piac: egyrészt talán kevesebbel is megelégszik, aki itthon új autót szeretne, másrészt az eladások alapján már vesztenivalójuk sem igen maradt a japánoknak Magyarországon. Ráadásul az új Swift is jóval drágább lesz, mint a kifutó változat, így arra sem igen számíthattak, hogy az változtat majd az eladások alakulásán.

Régebben ismertem már az Altót fotókról – átlagos, többé-kevésbé divatos kisautónak tűnt. Bár a közvetlen elődjével, amely szintén Indiában készült, nem találkoztam, de határozottan jókat hallottam felőle. Papp Tibi egyenesen rejtett zseninek nevezte a régi, 1,1 literes gépet, amelyet 2008-ig elsősorban igen kedvező ára miatt vettek itthon. Állítólag megbízható, igénytelen és takarékos autó – a Népítéletben is inkább csak az egyszerűsége miatt kritizálják. Ezzel együtt volt azért bennem némi bizonytalan, előítélet táplálta gyanakvás-féleség, mégiscsak indiai autóról van szó, ha a Suzukinál gyártják is.

Volt még egy félelmem: az új Altót a legtöbb képen egyfajta metál sötétrózsaszín árnyalatban láttam, amitől kirázott a hideg – ilyen színű tárggyal tisztességes férfiember egy légtérben sem tartózkodik szívesen, nemhogy beleüljön, így csak reménykedtem benne, hogy a tesztautó más színű lesz. Az átadásnál kiderült, hogy megszívtam. Tényleg volt egy piros tesztautó, de azt valaki korábban megzúzta, és a kereskedésből berendelt példány – ki gondolta volna – épp pink volt. Valaki nagyon szeretheti ezt az árnyalatot a japánoknál, mivel a katalógusban is, ami a tesztautóhoz járt, szinte kizárólag ilyen színű autók fotói sorakoztak. Ebből az is kiderült, hogy hajnalpír gyöngymetál a hivatalos neve – én inkább elbaszott rózsaszínnek hívtam magamban. A hazautat végigröhögtem kínomban, bár biztosan nem tudom, hogy a szomszéd autókból tényleg bámultak-e, vagy csak én képzeltem, hogy mindenki engem néz. Fél nap után aztán elmúlt az érzés, és a 14 éves kamaszlányomnak még tetszett is a tesztautó színe, ráadásul ekkor már más részletek kötötték le a figyelmemet.

Elsősorban a belső térrel kapcsolatos igencsak vegyes benyomásokkal birkóztam sokáig. Számítottam a szürke, acélkemény műanyagokra, jobbat a drágább Suzukikban is csak elvétve találni. Az egyszerű formák sem zavartak, láttam már sokkal borzasztóbb megoldásokat sokkal drágább gépekben. Az egy szem, hatalmas sebességmérő még tetszett is – akár valami régi autón, olyan, és legalább nem építettek órát a fordulatszámmérő helyére, amit az iparág legszánalmasabb spórolási módszerének tartok. A tükörállító kocsányok is inkább csak tréfásak, mint zavarók – két kicsi, felfelé meredő, bunkós végű izé. Vajon mire asszociálhattam volna egy női autóban? Van néhány nagyon ügyes apróság is, mint a rádió alatti rekesz aljára ragasztott peremes gumi, amitől a hirtelen bedobált lomok – mobiltelefon, parkolókártya, öngyújtó, aprópénz – nem potyognak a lábtérbe menet közben sem. Filléres figyelmesség, ami a legtöbb mai kocsiból mégis hiányzik.

Az összeszerelés minősége viszont rettenetes. Ez lényegében egy új autó, és bár nem vagyok egy illesztésfetisiszta, a másfél-két milliméteres, girbegurba árkok az elvben egymáshoz passzoló elemek között már nekem is soknak tűnnek. A műszerfal bermuda-háromszöge a légzsáktakaró panel, a rádió feletti ezüstszínű elem és az ablak alatti műanyag lemez és a szellőzőrostély találkozása – itt a négy elem közül egy sem találkozott a másikkal úgy, ahogy azt a tervezők elképzelték. Kicsit perceg is valami menet közben, de ahhoz képest, hogy milyen trehányul néz ki, kifejezetten halk a belső tér. Ilyenkor az ember persze belekezd az „Olcsó autó ez” kezdetű mantrába, és megpróbálja elnézni az Altónak a tökéletlenségét, de a Suzukitól ennél egy fokkal több precízséget vártam volna, különösen az itthon készülő modelleket ismerve.

Az összerakás lehet egyedi hiba – bár ebben én sem hiszek igazán –, de alaposan körülnézve belül, nem tűnt valószínűnek, hogy ez a gép két embernél többnek kényelmes volna. Hátul még csak nem is túl rövid a hely, gyerekeknek épp elegendő, de a kipattintós peremű hátsó ablakok egy ötajtós autónál kevéssé praktikusak. Ez a megoldás háromajtós modelleknél megszokott, de az ötajtósoknál általában lehúzhatóra szerkesztik ezeket az ablakokat is. Ráadásul az Altónak a katalógusfotók alapján van is olyan változata, amely tudja ezt az alapfunkciót, csak hozzánk épp nem az érkezik. Különösen úgy hat furának ez a spórolás, hogy elöl viszont elektromos ablakokkal és klímaberendezéssel találkoztam. Ez a fullextrás kivitel, csókolom, de csak a B oszlopig. Onnan csak fapad.

Ahogy hátrébb araszolunk, úgy nyújt még kevesebbet az Alto, bár ez az eredeti rendeltetését nézve nem meglepő. A csomagtartó a katalógusadat szerint 129 literes, ami a gyakorlatban egy nagyobbacska kenyértartónak felel meg. Persze egy harmadik autónak nem kell több, és a Suzuki egyébként sem erőlködött soha, hogy nagy helyet csináljon a csomagoknak – a Splashben 202, a Swiftben 211, az SX4-ben 270 literes a csomagtartó, ami a saját kategóriájukat nézve is viccesen kevés –, de arra ne gondoljon senki, hogy négy személy egy Altóban gigantikus tetődoboz vagy utánfutó nélkül elutazhat bárhova is, ha fejenként egy retikülnél többet vinnének magukkal.

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy a kicsi és olcsó Suzukiban rosszul éreztem magam, pedig erről szó sincs. Az Altónak vannak jó tulajdonságai is – hogy mik ezek? Lapozzon a válaszért.