Ha én lennék a píáros, nem pazarolnám el Törökországot egy olyan autóra, mint az Opel Astra Sports Tourer. Elvinném a bemutatót, mondjuk Nové Mesto nad Váhomra, ez a kocsi ott is ütne. Isztambulba szervezném inkább az új Opel Combo bemutatóját, hogy legyen miről írnia szerencsétlen firkászoknak. Ez a kettő így egyszerre elég tömény volt.
Nem akarom azt mondani, hogy Törökország a világ legjobb helye, mert még talán Isztambul sem az, de egészen biztosan ott van valahol a topon – legalábbis annak, aki vágyik egy kis keleti káosszal beoltott, de még európai léptékű izgalomra. Törökország olyan, mint az első stage diving: becsukod a szemed, nagyot ugrasz, úgyis elkapnak, nem ejtenek le, ne félj, szuperül mulatsz majd.
Egy apró epizód az Astra kombi bemutatójáról: valahol az ázsiai oldalról közelítettük éppen Isztambult, egy kanyar után feltűnt a Boszporusz, én pedig megpillantottam egy festői erkélyt, kiteregetett ruhákkal, alatta a nagy falfelület. Az Isten – bocsánat Allah – is autófotó-háttérnek teremtette. Egy életem, egy halálom, leállítottam az autót a kétsávos út közepén, odébb rohantam, s egy utcatorkolatban guggolva lőttem, lőttem, lőttem…
Egyszer csak nagyot dudáltak a hátam mögött, én meg akkorát ugrottam, mint egy bakkecske. Törökországban mindig, mindenki dudál, lényegében unalmukban beszélgetnek így, amikor autóban ülnek, s közben senki nem dühös. Mulatságos lehetett, ahogy kilőttem, a nagydarab, atlétatrikós török csávó mellém gurult a Thaliával, kicsit leeresztette az ablakot és valamit magyarázott kifelé. Azt hittem, valami baja van, de nem, összetette a kezét, hajlongott, bocsánatot kért. Röhögtem, mondtam, semmi, semmi, ám ő kihajtott az utcára, megállt az Astra előtt, kiszállt, odajött, megint összetette a kezét, magyarázta, hogy dögmüköcerksündürlü, majd kezet fogott velem, megölelt, meglapogatott innen, onnan, megint kezet fogott, megint összetette a kezét, miközben mindketten röhögtünk. És utána többször is történt hasonló, zajongás, kötözködés, bocsánatkérés, röhögés, ez az alaphang a piacon, az utcán, a cédéboltban. Aranyosak, tényleg jó fejek.
Szóval jó a hangulat, a kaja őrületesen finom, a város gyönyörű, én még vezetni is szerettem ott. Persze, mindenki nyomul, de senki sem tartja fel a forgalmat, nincsenek szabályok, halad az egész, kicsit jobban figyelni kell, ennyi. Ha motoros gördeszkával kellett volna bejárnom a tesztútvonalat, akkor is élveztem volna.
De nem, nagyon átellenes végén voltunk a rendszernek. Az Opel Astra Sports Tourer – magunk között szólva: az új Astra kombi – bemutatóján. Amire az új Astra ismeretében, vélhetik, elég nehéz rosszat mondani. Hát ezért gondoltam, hogy jobb lett volna valami névtelen ipari porfészekbe tenni a bemutatót – hadd ragyogjon az új autó. Így viszont szétszakadtunk a sok jóban.
A hátsó ajtó első vonaláig ugyanaz az autó, mint az ötajtós, ami utána jön, azt Angliában tervezték hozzá. Raktérre – pár liter ide vagy oda nem számít alapon – akkora, mint az eggyel nagyobb Insignia, pakolhatóságra meg jobb is nála, mert ennél nem lógnak be az ajtónyílásba a zsanérok házai. Hogy ezt hogyan érték el kisebb méretben, legalább olyan jó formával?
Trükkel. Ha megnézik a kocsi körvonalait, észrevehetik, hogy elég vaskos a feneke, a hátrafelé keskenyedős és lejtős ablakvonallal meg az előrefelé dőlő tetőoszlopokkal érik el, hogy kecsesnek látsszon. Nem új a trükk, hiszen a Fiat a kombijainál (amiket anno szintén Sport Wagonként árult) évtizedek óta alkalmazza ezt a trükköt – gondoljanak csak a 131-esre, a Temprára vagy a 156-os Alfára, hiszen az is idetartozik.
Ez semmit nem von le az Opel-designerek zsenialitásából. Rég jött annyira harmonikus, egészében és részleteiben egyformán szép, kidolgozott kombi a piacra, mint az Astra Sports Tourer. Talán épp az Insignia volt a legutóbbi? Nincs rajta egy elrontott részlet, jól terpeszt, sportos, ügyesen csalja el a kombiságát, nem túloz, elegáns, mégis figyelemfelkeltő – erre nehéz lesz bárkinek rátenni egy lapáttal. Az össz tervezési hiba annyi, hogy jobbra előre ebből is szinte lehetetlen kilátni az ablak alakja miatt.
Röviden elismétlem, amit az új Astráról tudni kell, hiszen itt is ugyanazok állnak: ügyesen kitalált belső tér, kellő adag tárolórekesz, a feláras ergonomikus üléssel extra kényelmes utazás. A vezetőnek jól kezelhető minden, az egész kocsibelső egy finom díszítésekkel, jó minőségű anyagokkal, hibátlan stílusérzékkel összerakott cucc. És bár az autó nem olcsó, még annál a nemolcsónál is jóval drágábbnak érződik. Igaz, hogy a helykínálat nem kiemelkedően jó, de azért az utastér éppen elég tágas ahhoz, hogy négy felnőtt bármilyen sok száz kilométeres túrán komfortosan ellegyen benne.
Szuper az Astra Sports Tourer, de nem tökéletes. Lapozzanak, elmondjuk, miért.
A zaját, masszivitását sem szokta panasz érni sehonnan, az úttartása kvázi kifogástalan, finom, pontos a kézi váltója, a fékei hatásosak, a kormánya pedig egy ilyen ezoterikus izé, ami empatikus kapcsolatot teremt a vezető és az első kerekek között. Állítólag azért van benne még fogaskerék is valahol. Bár egyesek itt közbeszúrnák: picivel nagyobb kormányerő (azaz enyhébb szervó) talán jobb lenne. Sokak szerint meg nem.
Mindent egybevetve az Astra kivételes darab a mai kínálatban, nehéz lenne bármi mást elővenni, ami minden területen ennyire teljes. A Golf ennél talán még komfortosabb, de az meg unalmas. A Focus hasonlóan kezes, de közel nem ilyen jó minőségű, és sokkal több apró hibája van. A Mazda 3 nem ilyen komfortos, nem is ilyen jó belül, az Aurisról ne beszéljünk, akkor már szívesebben hasonlítanám az eggyel régebbi Corollához az Astrát.
Eddig olyan volt, mintha az Opel mind eltökéltebben gyémántutánzatot próbált volna csiszolni üvegből, és senki nem szólt volna neki, hogy hé, az egy másik anyag. Most végre rájöttek, hogy bányából, drágán kell venni az alapanyagot, viszont a megszerzett tudással azonnal klasszist csiszoltak.
Ez a kombi is egy Astra, ugyanazzal az ügyes, Watts-csatolásos hátsó futóművel, ugyanazokkal a kivételesen jó (persze feláras) aktív fényszórókkal (AFL), azonos, kivételesen jó futóművel, dicséretes minőséggel, istencsászár formával.
De ebbe pakolni is lehet. Alaphelyzetben nem lebecsülendő 500 literes a csomagtér (tudom, jönnek mindjárt a trollok, hogy az Octavia tágasabb, de azt a Skoda több országban egy mérettel nagyobb autónak árulja, és közel nem ilyen arányos), teljesen kibővítve pedig 1550 liter, ami az épülethomlokzat-felújítási bizniszen innen tényleg mindenre elég.
Akadnak okosságok is. A háttámlákat a csomagtartóból egy-egy kallantyú megrántásával síkba lehet dönteni (Flexfold System), igaz, ilyenkor csak majdnem, de nem teljesen lesz sík a raktér – ahhoz előbb kézzel fel kell hajtani az ülőlapokat. A kihúzott roló pedig a tetőig felemelkedik, ha az élére ráütünk, majd – amennyiben nincs már rá szükség – kivétel után elfér a raktérpadló alatti üregben.
Van itt világítás, rögzítőkampó, cekkertartó fül is. Kicsiket hurcolkodók pedig pluszpénzért megvehetik a FlexOrganizert, a raktérben kiépíthető mellvéd-háló rendszer is. Lehet kutyakörömkarcok ellen védő pluszszőnyeget is rendelni, akinek szüksége van ilyenre. Összvissz a raktér 1,84 méter hosszú, ekkora karácsonyi fenyőre készüljön, aki Astra Sports Tourert rendel.
Nem érdemes az idei Jézuskával számolni, mert a kocsi csak 2011 februárjától jön, tehát az első boldog birtokba vevők maximum szezon végi síelésekhez tudják majd befogni a járgányt. Az árak pont kétszázezer forinttal másznak az ötajtós Astráé fölé, ami – mivel ez a verzió legalább olyan szép, kellemesen vezethető, komfortos, mint a ferdehátú, viszont sokkal praktikusabb – szinte ajándék. Hogy érthető számokat is mondjak: az alap, szívó benzines, Essentia kivitel kerek ötmilliójától a kétliteres, dízelmotoros, 160 lóerős, Cosmo szintű Sports Tourer 7,5 milliójáig terjed a skála. Persze ez még fűszerezhető annak, akinek telik.
Vezettük a kocsit Törökország kedves, ébren tartó, zajos forgalmában. Először 140 lóerős, 1,4-es, turbós benzinmotorral, piros színben – hogy álljon itt valami érdekes a műszaki csemegék iránt kevéssé fogékony olvasóknak is. Lehet akár ferde-, akár kombihátú, jó ez az Astra mindenhogy. A legtöbb autóból és az eddigi szinte összes Opelből hiányzott az a természetesség, ahogy ez mozog, ahogy az ember terelgeti – hogy ezzel a borzalmas újságírói sztereotípiával éljek. Könnyen, precízen, kiszámíthatóan működik mindene, ilyenkor van az, hogy a sok mechanikai elem sokkal jobb dologgá áll eggyé, mint az összegük lenne.
Aztán a feláras aktív futóműnek is hasznát vettem, és ez most nem ilyen depocsékademszkyaszfalt-jajongás, hanem valódi. Törökországban ugyanis az országutakat tákolják olyan látványosan amatőr, letojomcsakmeglegyen-nemtörődömséggel, mint nálunk a fővárosiakat. Kicsivel odébb Isztambultól már akadálypálya az út, néha a fele hiányzik, jobb részeken csak éjjeliszekrény méretű kráterek dobják fel az unalmas kilométereket.
Ilyenkor jön jól a FlexRide – az ember csak benyomja a „Tour” gombot, a kormány elkönnyül, a gázpedál elzsibbad, Ali baba pedig alánk teríti a mesebeli szőnyeget. Vajon ezért tették a bemutatót Törökországba? Az Astra nem fárasztja idegeinket, háttérben vívja harcát a borzalmas gödrökkel, nekünk már csak hírben jut némi játékos paskolás. Persze az egész autó nagypapásabb lesz, kicsit dülöngél, használhatnám a lityi-lotyi jelzőt is, de a kanyarokat ettől még csaknem ugyanolyan jól veszi.
Imádtam az Astrát, talán látják, de azért nem száz százalékig. Sokan dicsérik ezt az egynégyes motort, és nem tagadom, amikor elkapja a turbó, viszi is a kocsit rendesen. De amíg meg nem jön neki rendesen a nyomás, nagyot küzd az 1,4 tonnával, és városi forgalomban valahogy túl sokszor nem azt csinálja, amit kérünk tőle. Országúton jó, pályán is, ereje is van, elég, de ez az egy elem kilóg a finoman hangolt összképből.
Kávé, süti, majd csere, át a kétliteres, változó geometriájú turbóval töltött, 160 lóerős dízelbe. Szürkés-metálkék, csak a függőcsapszeg említésétől irtózók számára. Ez sokkal jobb. Kiszámíthatóbban teszi a dolgát, a maga módján finomabb is, bár ő sem egy hálás eb, ha nagyon leejtjük a fordulatszámát. És a hangja is rettentő csúnya, ha leeresztett ablakkal autózunk. Márpedig Törökországban, huszonfokban, vad nyomulás közben így illik.
Kicsit egyébként tartottam tőle, hogy a veszett forgatagban összetörjük az autót. A török közlekedésben hajmeresztő dolgok történnek, van, aki fél kilométert autózik rükvercben – végül is, ha a megfelelő irányban megy, nem követ el nagy kihágást. Meg bármikor, bárhol, bárki megfordulhat, ránk húzhatja a kormányt, itt figyelni kell.
De annyira azért nem aggódtam, mert ha igaz, amit az opelesek mondtak, akkor az Astrát öröm lesz törni. Minden lényeges szervet védett helyekre építettek benne, a karosszéria kis ütéseket felvevő gyűrődődobozai egyszerűen, olcsón cserélhetők, a nyugati biztosítók kalkulációi szerint ez a legolcsóbban rombolható autó ma az alsó-középkategóriában.
Arra azért figyeljenek, hogy 17-esnél ne nagyobb kerekekkel vegyék. Nem csak a kormányzás finomabb így, de a rugózás is csak ezzel hozza a varázsszőnyeg-effektust, 18-assal darabos lesz az egész. Különben meg – lehet rendelni, nem bánják meg.
Apropó, sikerül megfejteniük az Astra büyük beden mondatot? Ha nem, próbálják begépelni a Google fordítójába. Esküszöm, én még azt írtam be odafelé, hogy „óriási fenék” – nem én tehetek róla, nem én…
További cikkeink
