BMW X3-bemutató

Ki nem állhatom a kamuzást, valószínűleg ezért közeledtem mindig előítéletekkel a hobbiterepjárók felé. Ha már valami magas építésű, összkerekes és munkagép méretű kerék van rajta, akkor mutasson valamit a dagonyában is. Különben jó lenne helyette bármilyen egyterű: azokból is jó magasról lehet lenézni a forgalomra, amit sokan elsőként ikszelnek be a képzeletbeli kérdőíven, hogy miért is vettek SUV-ot.

Ráadásul a terepképességek kifogásolhatósága mellett közúton sem tudtam rájönni, mire jó az álterepjáró. A magas súlypont miatt vagy ribizliszemnek éreztem magamat a remegő zselatintorta tetején, vagy a pályaautós keménységű futómű miatt szálltam ki meggyötörve a kakasülőről. A túlsúly az amúgy erős motorokat is megfojtotta, a tankműszerről mindig azt hittem, hogy elromlott, és az egész elcseszett koncepciót csak egyre véltem jónak: letolni a parasztokat az útról. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel az előítélettel.

Erős szorongással készültem hát a bemutatóra. Nemrég próbáltam ki az X6-os Active Hybridet, amelyből rémülten szálltam ki, mert a kormánya mögött spontán transzformációval szőrös hátú jetivé változtam, és még mindig szégyenkezve gondolok vissza a percekre, amikor a fénykürtöt rángatva toltam le vele szegény, ártatlan, normálisan közlekedő felebarátaimat. Kétség nem fér az autó minőségéhez, de a megfélemlítő két és fél tonnás erőd pincéjében dübörgő fölényes, romboló erő szerintem bárkit képes vérfarkassá változtatni.

Mantrázgattam hát a hátsó ülésen Szlovénia felé utazva a reklámszöveget, hogy az X3-as az aktív kikapcsolódást előnyben részesítő fiatalok autója, és megtoldottam a saját magam átnevelését célzó gondolatokkal, hogy igazán nincs szükség egy Land Rover Defender mindenen átgázoló férfiasságára, viszont egy menő személyautó ma már olyan alacsony építésű, hogy mérsékelten kitaposott földutakon is bőven fennakad. Úgyhogy igenis van létjogosultsága a húsz centi hasmagasságú szabadidő-autóknak. Nem szabad úgy nekimenni egy ismeretlen újdonságnak, hogy ne húzzuk legalább kicsit szét a szemellenzőt. Meg kell szabadulni a hátizsákban cipelt gonosz démonoktól. Le kell vetkőzni az előítéleteket.

Akkor indultam el a lejtőn, amikor közelebbről megszemléltem a szlovéniai Ptujban a másnapi tesztvezetéshez előkészített új X3-asokat a régi mellett. Nem titkolom, nekem a régiről mindig az jut eszembe, hogy egyszerre tervezhették az eredetit és a fészliftes változatot, de véletlenül összekeverték a cikkszámokat, és a nagyobb lámpákhoz szabott indexeket csavarozták a kis fényszórók mellé. Persze, ízlésről nem érdemes vitatkozni, de az új kétségkívül könnyebben emészthető.

Ez persze azt is jelentheti a régi dizájn rajongóinak, hogy veszített a karakteréből, de eddig még senkivel nem találkoztam, aki az újra azt mondta volna, hogy ronda, ami az elődre nem feltétlenül igaz. Nyilvánvalóan ez a BMW új dizájnstratégiája: szinte minden új modellről elmondható, hogy első ránézésre simulékonyabb az elődjénél, vagyis nem taszít el magától potenciális vevőket a szélsőséges megjelenése miatt, de annyi izgalom még pont van benne, hogy ne titulálják unalmasnak.

Nekem bejön ez a formavilág, a vezetőülésből is láthatóan hullámzó motorháztető, az oldallemezbe vasalt él, a fújtató orrlyukak mellé rakott egyszerű fényszórók. Az egész nincs túlspirázva, nem szakad le a pofája a sok krómtól, és hátul is épp csak jelzésértékűen törték meg a lámpák vonalát, hogy rá lehessen fogni, hasonlít még a régire. A két kis kerek ködfényszórót, amelyek valószínűleg hasonló okból csúsztak fel egészen magasra, ugyan nem tartom szerencsés megoldásnak, mert a ködfényszórónak pont az lenne a lényege, hogy alacsonyan legyen, de ennyi diszfunkcionalitás még megbocsátható.

Vagyis jó ránézni, mert nem a felsőbbrendűséget hirdeti, mint néhány testvére. Ezzel neki is lendültem, lerántottam magamról a pulóvert, és eggyel kevesebb előítélettel kocogtam vidáman a völgybe. Hogy mi lett a vége? Nyomja meg bátran a kifehéredő következő oldal feliratot, ne tartson a meztelen férfitest látványától.