Igazából ez a Volvo pont azzal fogja meg az embert, hogy mennyire magától értetődő benne minden. Abszolút kiforrott termék hatását kelti. Ahogy az ember behuppan, ahogy már elsőre is kényelmes az ülés az imént kiszállt kolléga után, aztán onnantól csak még, majd még kényelmesebbre lehet állítani, mert az üléshez még mindig a Volvónál értenek a legjobban. És a rugózás, amely nem sportos, csak sportoska, van ugyan egy feszessége, de annyit enged, és annyira profin csillapít, hogy Budapesten sem kellemetlen soha, kanyarban is ott van. Egy úgynevezett jó hangolás.
Amilyen laza tökéletességgel ablakot mos, töröl, ahogy leheli a meleget, amennyire soha, semmiféle kellemetlen zajt nem hallat, semmilyen ütést nem enged az utazók testére, amennyire logikus a szellőzőrendszer, a hifi, a fedélzeti számítógép működése. Figyeljék meg benne az övcsatot, már az is mindent elmond: egy vastag, jól megmarkolható tárgy, amivel biztos kézzel találunk a tízes körbe, nem pedig az a lapos, csúszós, béna izé, amivel rendszeresen a kabátunk szélét próbáljuk elkeseredetten beletömni a gonoszul mélyre eldugott ellendarabba. Minden részletet kitaláltak itt a jó svédek.
A gyerekeim például megvadultak a kocsiért. Mindkét hátsó ülésnek magasítósra lehetett alakítani a lapját, a kocsi pedig olyan tiszta és otthonos volt (és annyit ültünk benne), hogy le is vettük a cipőjüket, kabátjukat, jobban érezték magukat, mint a saját szobájukban. Kaptak könyöklőt is, amely a seregnyi rekeszével és fedelével hangár és felszállópálya volt egyben a vadászgépeknek, este saját olvasólámpával világítottak, és kalimpálni tudtak lábukkal a térben – hiszen a V60-asban elég jó nagy hely van a második sorban.
És a csomagtartó sem utolsó ötletparádé: a padlóból belhossz-csökkentő lap hajtható fel merőlegesen (szerintem a legtöbb V60-tulaj az esetek nagy részében így hagyja majd), az üléstámlák egy gomb lenyomása után, mindenféle fejtámla-kirángatás, elsőülés-húzogatás nélkül előrebillenthetők. Támláik fölső éléből pedig kétrészes csomagtérelválasztó roló húzható ki – mert igenis van olyan, hogy az ember az egyik oldalon hosszú tárgyat szállít, de mégse akarja, hogy a másik oldalon ülő fejét levigye a maradék cucc, amit a plafonig tornyozott. Hogy kicsi a csomagtér? Ember, ilyen Volvót nem festők vesznek, nem is zöldségesek, s belátható időn belül a fehér Astra kombikat sem váltják le V60-asokkal a területi képviselős flottákban...
Pár szót megérdemelnek még a beépített kütyük is. A hifi például, ami felüdülés volt a december végi SUV-összehasonlító szereplőinél tapasztalt hordóba böfögés után, de szerintem a Laguna Coupé tisztességes Bose-rendszerénél is jobban szólt. Még izgalmasabbak voltak az aktív biztonsági extrák. A holttérfigyelő rendszer például szorgalmasan jelzett a külső tükör mellett, nehogy belesávváltsak a szomszéd sávban jelentéktelenkedő Altóba. Igaz, hallottam olyat, ha elpiszkolódik a kamera, már nem olyan lelkes a BLIS nevű cucc.
A sávelhagyás jelző pririmm-piririmmje is megszólalt néha, amikor indexelés nélkül túl közel araszoltam a szaggatott vonalhoz. A legjobbnak azonban a hibátlanul, flottul működő radaros-távolságtartós tempomatot tartottam. Nagyon sokat próbálgattam, és a hibáján kívül, hogy ha le kellett lassítania az autót, nem gyorsult utána fel, kvázi tökéletesen működött. Itt egy kép, beállítottam a tempomatot, kimentem előzni, felvette a tempót, visszatértem egy másik kocsi mögé, belassított megint 90-re, ötvenből ötvenszer. Mintha a gondolataimban olvasott volna.
A gyalogoselütés-védelemről pedig inkább készítettünk egy videót. Mivel a Volvóban nincs útminőség-figyelő rendszer, a parkolóház vizes műanyagpadlója pedig rettentően csúszós volt, szinte, mint a jég, ezért a kocsi kicsit mindig megpöccintette próbabábunkat, Alec Baldwint. Néha öttel, néha kettővel ment neki, de szerintem sose törte volna el a térdét. Egyszer ütötte csak el rendesebben, arra is rájöttünk, miért: a leírásban az szerepel, hogy a gyalogosfelismerő a nyolcvan centinél magasabb embereket ismeri fel, ha azok kontúrjai jól kivehetők, ilyenkor működik. A túl kicsi, túl sötét ruhába bújt embert szürkületben tehát biztosan elüti. Mihelyt Papp Tibi feljebb emelte Alec-et a pecabottal, a Volvo máris biztosan lassított. Ne feledjék – ez az első generációs gyalogosvédelmi rendszer nem arra van, hogy a Volvo SOHA ne tudjon elütni senkit, hanem arra, hogy az ilyen baleseteknek legalább az érezhető többségében beavatkozzon és csökkentse a bajt. Ez is sokkal-sokkal több, mint amit bárki más kínál, ráadásul a tükörjégnél alig tapadósabb felületen csoda, hogy bármennyire is csökkenteni tudta a sebességét.
Volt azért bajom az autóval, igaz, nem sok. Például az orrom nem találta benne a tipikus Volvo-bőrillatot, amit annyira szerettem régen A lárvaarcát pedig nem tudtam megszokni, ezért mindig úgy parkoltam vele, hogy a farát lássam, mert az viszont nagyon tetszett. A lebegő középkonzol iránt pedig vegytiszta utálatot érzek. Mert nemcsak felesleges, hiszen a mögötte megbúvó, kicsi tégelybe semmit se lehet pakolni, és amit mégis odateszünk, örökre elvesztettnek tekinthetjük. Hanem állandóan a Winnetout juttatta eszembe gyerekkoromból, ami alapvetően szép emlék, máskülönben nyilván nem olvastam volna végig nyolcszor a négy kötetet, de azért ennyire nem akartam megtudni, milyen érzés, amikor Incsu-Csunna tomahawkkal aprítja a jobb térdízületemet. Bizony, a lebegő panel vág, de rohadtul, és nem segít ellene a biciklis térdvédő sem, mert az csak szemből tompít.
All in all, fájt a szívem visszaadni a kocsit. Hasonlóan szerettem hajdanán a 850-es (majd V70-essé átnevezett) kombit is, ráadásul ennél a V60-asnál ugyanazt a menést kaptam meg, hasonló öthengeres hanggal, kétharmad akkora fogyasztás mellett. A futómű, a rugózás, pláne pedig a váltó pedig fényévekkel jobb.
Ez a V60 kerek, kiforrott, kitalált autó. Csakhogy emlékszem még, hogy azokat a teszteléskor még kiváló 850-eseket mennyit szidták később a tulajok, mert hosszú távon közel sem bizonyultak olyan megbízhatónak, mint amilyen a kisugárzásuk volt. Gyorsan felütöttem hát a Népítéletet, hátha megtudok valamit az új 60-as szériáról. Nyilván nem a most bemutatott kombikról, de elég lett volna a már egy éve kapható S60 is. Semmi. Csak annyit lehet leszűrni a számokból, hogy a 2006 után készült Volvóknál általában jóval nagyobb a vevők elégedettsége, mint a korábbiaknál – reméljük, a V60 nem lesz kivétel ez alól.
És még egy keserű pirula, majdnem elfelejtettem. Mert bármilyen balzsamos, barátságos, családbarát, utazós hangulatú, erős, simogató, ügyes extrákkal púposra tömött, karakteres gép ez, ne feledjük – 13,3 millió forintba kerül. Oké, a váltó félmillió forint (egyébként megéri), a rakás aktív biztonsági extra másik hat kiló, 85 ezer a sebességfüggő szervokormány, egy hatvanas a beépített ülésmagasító (ezeket sem tartom kidobott pénznek), de ezt emésztenem kell.
Persze – amikor az alap-Swift közel három és fél millió, amikor egy bármilyen használható Octavia ára közelíti az öt misit, amikor egy közepesen felszerelt Mondeo már inkább nyolc és fél, akkor egy sokkal kényelmesebb, otthonosabb, hangulatosabb és szerethetőbb Volvo hadd menjen a tízes fölé. Csak ezt mostanában nagyon sokat kell mantráznia ezt még annak is, akinek ott a zsé a számláján...
