Összehasonlító teszt: Rover 623 Si–Honda Accord 2,0 1994

Lehet, hogy a beltér lenyűgözően brit, az indexkapcsoló nagyon japán, a japánság minden pozitívumával. Meg hogy tartós törléshez tekerni kell a gyűrűt, a húzás csak egy kósza lapátmozdulatot eredményez. Érzetre átlagos, 15-20 éves japán autó, csak nem olyan elszomorító a belseje. Velem együtt sokan szeretik a japán régiségeket, és tudják értékelni az antik rondaságot, de még mi, műértők is szívesebben ülnénk Rover-bélű Hondában. Végül is olyan, mint egy angol kastély: szép és lelakott. A kastélyban is nyikorog az ajtó, behúz a cúg az ablakkeret mellett és beázik a tető, tehát a Rover a tökéletes napfénytetejével még beljebb is van. A fabetétek vállalhatóak, különös, de kellemes kordokumentum a falap mögé rejtett rádió az autóhifi-lopás legszebb napjaiból.

2,3i: vigyáztam, igen szépen gyorsul! A váltója agresszíven dobál fokozatból fokozatba, de Kőbájker, aki a tesztautókat rendelkezésünkre bocsátotta, a típus avatott ismerőjeként azt mondja, rengeteget kipróbált Roverből is, Hondából is, mindegyiknek így vált az automatája. A 90-es évek eleji Tiptronic. Padlógázra inkább bőg, mint megy, de azért meg is indul becsülettel, mint egy nehéz autó. Egy nagy hibát elkövettem: a lelkemre kötötték, hogy a vezetőoldali villanyablakot ne bolygassam, mert kiesik. Én meg elkezdtem nézegetni az ablakemelő kapcsolóját, hogy milyen spórolós… hát nem megnyomtam?!

Azért egy Honda mégis más… Elsőre feltűnik, hogy ebből kispórolták az apró finomságokat, igaz, ez a korabeli Accord fapados verziója volt. Klíma sincs benne – amit először klímakompresszornak néztünk, valójában szervoszivattyú. A napfénytető Honda-emblémával is nagyszerűen működik, a tesztfekvőrendőrünkön pedig ugyanúgy koppan le az eleje, mint a Rovernek. Viszont tagadhatatlan, hogy a rugózása nem nyúlt még el annyira. Valószínűleg nem hadszíntérről származik, és az is segíthetett, hogy az Accordok 1994-es futóműbeállítása tényleg keményebb volt, mint a 620-as Rovereké. 2011-re ez egy nagyon kellemes, kényelmes, de még jól kontrollálható futóművé romlott; az automata váltó miatt végképp nem akarunk vele száguldozni, de közlekedésre tökéletes.

Zörgésre a Honda mintha magasabb általános alapzajjal zörögne, míg a Rover macskakövön alapban halkabb volt, két kiemelkedő zajforrással. A Honda kétliterese finomabban jár, mint a Rover 2,3-asa, de a jellegzetes hidraulika-vonyítás hang mindkettőben megvan. 131 ló a Honda, 158 a Rover, de mintha az Accord jobban menne. Vagy a Rover a sok fa miatt nehezebbnek érződik. Nagy kár, hogy végeredményben megbukott ez a projekt, a japán technika–brit dizájn kombináció, mert ez ma is eladható volna. Én legalábbis megvenném.

Ugyanolyanok a kapaszkodók, mint az első, bukólámpás Prelude-ben, mondom is Kőbájkernek, miért nem vett inkább Prelude-öt. Mentségére azt hozza fel, hogy a Prelude-öket állandóan kiszedegeti a rendőr, aki nem érti, hogy a Prelude nem rizsrakéta, hanem granturismo. Viszont a kortárs Accordok iránt nem mutat érdeklődést. Az Accord sportkormánya ugyanolyan kényszer eredménye, mint amiért annak idején én is ilyet raktam a Mazda MX-5-ösömbe: ezzel a kormánymagassággal és üléspozícióval igen nehéz a ki-beszállás. A szervó simán viszi a kis kerületű kormányt, így bár tényleg furcsa egy kicsit egy ennyire családias limuzinban, abszolút praktikus. Ez is hozzájárulhat, hogy az Accordot vezetni közvetlenebb élmény: kisebbnek, könnyebbnek, fürgébbnek érződik, mint ugyanaz a darab vas Rover-emblémával.

Hátul mindkettő egész kellemes; a 2,7 méteres tengelytáv ma is a használható belterű autók sajátja. Egyik autóval se volna hát baj. Szerethető és használható, csak valahogy mindkettő inkább érződik húszévesnek, mint tizenhatnak. A sokat ment taxik fáradt, hagyjatok békében meghalni-érzete hatja át mindkettőt, ami akkor tűnik fel különösen, ha egy ilyen után visszaülök a 14 éves Toyotámba, és az olyan, mint egy új autó. Nagyon elhasználódtak ezek, sokkal jobban, mint a Toyota Carina E-k vagy a hasonló korú szappantartó 626-os Mazdák. De ennyiért csak nagyon hulladék Carinák kaphatók szétrohadt hátsó kerékívvel. A Carina E-nek ráadásul ugyanaz a baja, amiért Toyotás Józsi nem engedte, hogy dízel Land Cruisert vegyek: mivel elpusztíthatatlan autó hírében áll, mindenkit megérint a kihívás, hogy akkor mégiscsak el kéne pusztítani, mégpedig elhanyagolás által.

Olyan, ami már nagyobb költés nélkül használható két-három évig, félmillió forint alatt nincs. És akkor még csak a külsőségekről beszéltünk. Vannak még ennyiért Audi 100-asok, amiken a cinkelt karosszéria dacára számos rohadás látható, ez pedig csak törést jelenthet, ami sérülésmentesnek hirdetett autó esetén mindjárt egy hazugság. Válogathatunk még szarrá rohadt Mondeók között, de ha tényleg csak néhány évre kell valami olcsón, érdemes a hondarovernél kilyukadni.