A cégautók sorsa kemény. A használók fizetése mellé jár, benzinkártyával, full szervizzel, azaz virtuálisan ingyen van. Többségük sokat megy, hajszolt tempóban – óriási futásteljesítmény, kímélet nélkül. De az i40-nek először egy sokkal durvább próbát kell kiállnia: jó autónak kell tűnnie ezerféle szempont alapján. És olcsónak.
Ezek szerint valójában mindegy, hogy milyen az i40. Elvégre, aki ingyé' megkapja, az örül neki így is, úgy is. Mondjuk, az embléma az orrán nem VW vagy Opel, de itt mindig visszajutunk a kiindulási ponthoz: nem az a lényeg, hanem az, hogy a kiválasztásnál felállított táblázatokban jól mutassanak az adatok. Ezek után talán nem kell részleteznem, hogy mennyire volt izgalmas a sajtótájékoztató a norvégiai bemutatón.
Mégis, van itt néhány furcsaság. A Mondeo-Passat-Insignia & tsai mezőnyében az eladott autók négyötöde dízel. Vannak kicsik és nagyok, a franciák 1,5-1,6 litereseket is csinálnak, sőt, a németek is kezdik már. Ám ha erő kell, ott vannak a kétliteres TDI-k, HDI-k, TDCI-k is, sőt, néhol 2,2-esek. A Hyundai viszont kizárólag 1,7-est használ majd, 115 és 136 lóerővel, de lesz később egy csúcsdízel is 175 lóval, amihez már két turbót használnak. Szép számok, nem? Na, máris kezd érdekelni a dolog.
Benzinesből kettő lesz, az alap 1,6-os, igen tisztességes teljesítménnyel: ez 135 lóerős. Próbáltuk már az ix35-ben, és meglepő módon képes elindulni, sőt, valamennyire gyorsítani is tud. Az erősebb benzinmotor 177 lovas, ez is durva két literből, még közvetlen befecskendezéssel is. Nem akarom a műszaki adatokat sorról sorra ismertetni, de tessék elhinni, a méretek, a gyorsulások, mind rendben vannak.
Igaz, semmi olyat nem látunk, ami újdonság lenne. Mintha a kategória összes autójának legjobb számai köré építették volna az i40-est, és belepakolták volna a legnépszerűbb extrákat, lehetőleg alapáron. Nem kell olyanokon rágódni, hogy lesz-e USB-csati, hátsó szellőző, LED-sor a lámpában, az automata váltóhoz pedig váltófül – a Hyundai tudja mi a dolga. Demokratikusan a tömegek közé szórni azokat a gyémántokat, amelyeket a többi cég fukarul őrizget.
Extrákból is jókat lehet választani, például a hűthető első és a fűthető hátsó ülés tetszik, a tolatókamera, a sávtartó és a hátsó csomagszeparátor nekem is kéne egy ilyen kombiba. Igaz, van pár olyan szolgáltatás, ami szerintem felesleges – de mit tegyünk, ez a trend. Például az automata beparkoló rendszer, vagy épp a hangvezérlés – ezek olyanok, mint a mobiloknál prediktív szövegbevitel, feleslegesek, de valamiért semelyik cég sem hajlandó kihagyni.
Még most is töröm a fejemet, hogy miért tartották a bemutatóját Norvégiában, ahol egy autóról nem sokkal lehet többet megtudni, mint ami a sajtóanyagban van. Tessenek elképzelni egy országot, ahol a földutak simábbak, mint a pár éve EU-pénzből felújított magyar aszfaltutak. Zöld táj, kék ég, tiszta levegő, nyugalom és csodálatos fények. A nap nem nagyon hajlandó lemenni ezidőtájt: az éjszaka három és fél órán át tart. Persze, az emberben rögtön mocorog a kisördög, hogy netán rossz az i40 világítása?
Larvik
A bemutató helyszíne Norvégia déli részén, Oslótól 125 kilométerre található. Jelentős központ, innen indulnak a kompok Dániába, de már a vikingeknek is volt itt kikötője. A város híres lakója volt az a Thor Heyerdahl, aki a Kon-Tiki nevű hajójával bebizonyította, hogy primitív, bambuszból készült vízi járművel sem volt lehetetlen Dél-Amerikából eljutni Polinéziába. Ugyanezt a Ra II. papiruszhajóval is megcsinálta, Egyiptom és Amerika viszonylatában, amivel a mexikói és egyiptomi piramisok létezése közötti lehetséges összefüggést akarta igazolni.
És jöjjön a cammogás a ma létező legerősebb i40-esekkel. Tényleg, mi lehet a titok? Mi az, amit nem kéne észrevennünk az álmatag norvég forgalomban?
