…festi azt a fránya fehér csíkot az oldalára. Eredetileg nem is akarta, csak jófajta izomautónak indult a Gran Torino. Ha nem volna csík az oldalán, a szokásos amerikai árokásó autó lenne, amit csak imádni vagy utálni lehet; jaj, az a futómű, bezzeg a motor, de hát a fogyasztás, hű, de mekkora... A fehér csík mindent megváltoztat. Karöltve rajong tuninghondás, dízelmercis és menedzsermondeós.
Lehetne benne ezres dízelmotor, akkor is körülállnák, de a felújításnál nem csak a látvány számított. Több mint két év kemény munka, temérdek pénz, csalódások és balhék után kapott FIVA-minősítést, lett forgalom- és rajongásérett. A teszt napján még bejáratós volt, úgyhogy az esztelen gyilkolás, a starskysan esetlen rendőrkanyarok elmaradtak.
Teszem hozzá, izomautó-léptékkel nagyon kell rúgkapálni, hogy a kanyarvétel tényleg esetlen legyen. Meglepően kezes, és cseppet sem ideges. Itt most ne sínautóra tessék gondolni, de figyelembe véve, hogy ezerkilencszáz kiló, hátul merevtengellyel, a maga nemében igazi kanyarvadász. Ezt pedig csak fokozza a részlegesen önzáró differenciálmű.
A közel kéttonnás súly nem véletlen, a Gran Torino hatalmas. Két méter széles és majdnem öt és fél méter hosszú. Viszont nem csak ehhez képest, de egy Astrához mérten is szűkös. A mai napig nem tudom, hogy sikerült olyan szögbe forgatni a lábam, hogy beférjen a kormány alatt. Pedig nem a gyári van benne, hanem egy sokkal kisebb, korabeli Grant sportkormány, csodás fogással. A hátsó ülést célzó beszállási kisérleteim rendre kudarcba fordultak. Itt tört rám a felismerés, hogy rendőrautónak tényleg kiváló. Egyrészt ugyanis a gyanúsított beültetése hátra felér egy rosszzsarus kihallgatással, másrészt az életben nem menekül onnan.
A barlangászás amúgy nem zavart, mert bent ülni jó. Egybefüggő, kényelmes pad, olyan hutch-osan csúszdás, hárompontos övvel. Utóbbi igen ragaszkodó típus. Bal csípőhöz lenyúlok, elkezdem húzni. Félúton elkalandozik az agyam, az öv megakad. Tovább nem jön. Visszaengedem. Húzom újra. Majdnem a csatnál van. Megint elbambulok. Megint elakad. Megint visszaengedem. Megint húzom. Koncentrálok. Elérem a csatot. Becsatolom. Kiengedném a levegőt. Az öv nem enged. Gyorsítok. Belepréselődöm az ülésbe. Az öv szorul. Gyorsulás vége. Öv nem áll vissza. Levegőt nem kapok többet. Az autó piros, én kék vagyok. Csak ebben az évjáratban volt ilyen az öv mechanikája. Éljen!
A motor viszont egy csoda. Az alapjárat olyan, mintha száz mobiltelefon vibrálna egy olajoshordóban. A padlógáz meg mint amikor Bruce Bannerre rájön az ötperc. Eredetibb a sorozatban hallott hangorkánnál, ugyanis a Los Angeles-i törvények igen szigorúan szabályozták a zajszennyezést. Ezért a forgatáson használt autókat csúnyán lefojtották, az erőteljes motorhagot csak utólag keverték alá.
A 460 köbhüvelykes, azaz 7500 köbcentis V8-as gyárilag 216 lóerőt és 481 newtonmétert teljesített. A hatvanmérföldes sprintet 8,4 másodperc alatt teljesíti. A végsebesség 191 km/h, üldözött hiányában ezt nem próbáltam ki. A fogyasztás járőr üzemmódban 18 liter, míg üldözés közben 25 fölött jár. De még az utóbbi is eltarthat Grazig is, lévén a tank százliteres.
A wartburgosan konduló ajtó becsapása után igen szórakoztató amúgy Pesten autózni. Stabil, kezes, tényleg könnyű vezetni. Precízen fordul és a fék is megbízhatóan fogja meg. Egyedül a sávváltások kalandosak. Hátra jóindulattal is csak behatárolt a kilátás. A B oszlop még egy anyahajót is kitakarna. Az oldalsó tükrökről pedig csak annyit, hogy majd' tíz centit beljebb vannak, mint mondjuk a hátsó sárvédők. Gond persze egy szál se, a sávváltás kiváló kifogás a padlógázhoz. Kinéztem a helyet valahol messze elöl, önfeledten fruttiztam a gázpedált, a Gran Torino boldogan megemelte az orrát, és kisebb-nagyobb drámával már be is férkőztem a megcélzott sávba.
A dráma a közlekedőtársak reakciójából adódhat. Míg egy pénzbehajtómerci vagy zugvállalkozóbmw elől lehúzódnak a többiek, a Gran Torinónál leblokkolnak, mint egyszeri nyuszi az éjszakai országúton. Ilyenkor máshogy irigykednek a többi autóban. Valahogy tiltott gyümölcs az izomautó, amit észérvekkel nem tud az ember igazolni. Emellett olcsó. Na nem ma, de újkorában. Nullmérföldesen 4400 dollárt kértek érte, ami az inflációt és a napi árfolyamot figyelembe véve ma olyan három és félmillió forint. Az izomautó egyszerűen csak jó, mint a koleszterinszintet leköpve betolni egy olcsó, cupákos steaket. Ha ráadásul még filmsztár is…
Köszönjük Tominak az autót!
