Életem leghálátlanabb autótesztje ez. Érzelmileg ugyanis több szinten is kapcsolódok a kocsihoz, így előttem a választás: vagy rózsaszín vattacukrot írok róla, vagy valami orbitális, sértő, csatornaszagú szemétséget. Ez van, ettől még meg kell írni… Munkára fel.
Az életben nem akarta még semmilyen autó ennyire kikapni a kezemből a kormányt – leszámítva a saját, régi 02-es BMW-met, mert az még rosszabb volt. Olyan, mint ahogy az Edék (Rába kamion) voltak az emelkedővel: ha csak távolról is megérzi a nyomvályú szagát, máris idegesen vonaglani kezd a kormánya, a tett helyszínén pedig sávszéltől sávszélig kígyózok vele. Ennél jobban nem tudom irányban tartani, így is pattanásig feszülnek az izmaim és az idegeim, a szervótlan kormány ugyanis dög nehéz. És nem, nem megyek gyorsan, csak araszolok a lusta, délutáni forgalommal a Róbert Károly körúton. Hiába, a széles kerék és a kicsi kormány borzalmakat művel a 02-es egyenesfutásával. Viszont a kocsi így néz ki jól...
Eleve kicsit kínlódok a váltóval, amely előre-hátra finoman moccan ugyan, de a lötyögésben sehogy sem érzem, hol vannak a fokozatok síkjai. Minduntalan harmadikból akarok elstartolni, aztán korrekcióként rükit szúrok, majd hirtelen fékezés, némi matatás után megvan az egyes. Kíváncsi lennék, mit él át a mögöttem jövő ilyenkor, de nem merek a tükörbe nézni, csak intek jobb kézzel – bocs haver.
No meg azt is egészen konkrétan érzem, hogy egy kilencvenkilós ember tényleg szélesebb egy hetvenkilósnál. A Recaro szorít, mint a rosszul választott Május 1 áruházas cipő, de legalább segít a zabszem benntartásában a nyomvályú-effekt átélése közben – hogy nézzem inkább a dolgok jó oldalát. Kikapcsolnám a rádiót, mert zavar a folyamatos, 70 százalék sistergésből és 30 százalék értelmes infóból szóló koktél, de hiába nyomkodom a gombokat a gyönyörű, kétrészes, fém előlapos, régi hifi előlapján, semmi nem történik. Két lámpával később jövök rá: a szép alatt, az utólagos műszerek dzsungelében lapít egy csúnya, modern fejegység is, azon kell variálni. Viszont a sok keresgélés közben észreveszem – ezt az autót is sújtja az örök 02-es betegség, a silányközépboksz-szindróma. Ide-oda lötyög az egész, kunkorodik róla a műbőr. Ejnye.
És a motor hiába befecskendezős, hiába nagyobb kicsit az eredetinél, mégis kelletlennek érzem, nem akarja a dolgot, és ebben nem segít sokat az sem, hogy a gázpedál hiányzik, helyette a rudazat csonkját tiprom jobb lábbal. Hátulról koppanások jönnek – mintha a csomagtér papundekli álpadlója vergődne a helyén, vagy talán a hulla tért magához? Meg van egy folyamatos surrogás is, ami egyértelműen sebességfüggő. Bevallom, pöttyet kínlódok én ezzel az öregautó-teszteléssel.
Kiszállok otthon, leparkolok az öreg Mercik mellé az utcában, a szomszéd felesége kiszúrja a BMW-t – de szép új autód van! – jegyzi meg. Nem az enyém – mormogom mosolyra erőltetett szám összezárt fogai közül – csak tesztelem, egy kollégámé, ideadta kipróbálni. Bezzeg az előttünk álló Mercikre még sose mondott ilyet senki az utcában, pláne nem nő...
Pedig a karosszéria közel sincs a topon, még a fényezés sem. A csomagtérfedél fele karcosan matt, fele fényes, a vezetőajtó sarka eláll, rozsda-isiász görbíti karikába, s minden becsapásnál vasoxid-törmeléket öklendez a flaszterre. Tisztára, mint az öreg Bazegem tette, hiába, a tizenhat év az utcán, az mégiscsak tizenhat év. És becsapásnál a küszöbdíszléc is leesik néha, mert a hatból csak két patent tartja, de azok legalább a végein. A küszöb is megindult már, miként a sárvédőívek is, vannak buborékok a tetőoszlopokon, az első ütközőéhez hasonló formát utoljára a Vidámparkban láttam, és ott hullámvasútnak hívták, de a hátsó is legalább két helyen nyomott. City warrior – igen, ez írja körül a BMW-t.
Látod, látod, Bandi, kellett neked odaadni legkedvesebb autódat egy szőrös szívű kollégának tesztelni. Aki akár irigy is lehetne, hiszen az ő teljes autó- és motorparkját a legtöbb olvasó en bloc odaadná ezért az egy szem, foltos, kicsit sánta, kicsit kehes öreg lóért. Mert ezt a BMW-t szeretik. Mindenki szereti. Mosolyognak rá az utcán, amikor leparkolsz vele. Mosolyognak rá a szomszéd autóból a dugóban állva. Mosolyog rá a szomszéd felesége. És mosolyognak rá, amikor hetvennel, két sávban keresztben, bömbölő motorral befordulsz vele a Szentendrei sarkán. Erre a BMW-re senki sem haragszik, de annál jobban kívánja. Nem számítanak a foltok.
Az a húsz évvel ezelőtti 02-es, az kéne
Nekem is volt ilyen BMW-m, PX-es rendszámú, az egy gyári 1802-es volt, fekete, a Turbo (ínyenceknek: obruT) sárvédőszélesítéseivel. Lux-kivitel, kurblis Webasto tolótetővel, fabetéttel az ajtókban, gyári fordulatszámmérővel, BMW-emblémás, fa váltógombbal, szörnyűséges, a Kipufogó Klinika korai korszakából származó, kétcsöves dörrentővel középen, elöl ütközőtlenítve, sárga, versenybicikli-kormányra való szalaggal betekert, mállott bőrű és szivacsú, körülbelül tenyérnyi sportkormánnyal, sok-sok visszaszívott kipufogófüsttel az utasterében.
A motorban ugyanis négyszázezer volt, a csomagtér-tömítés, valamint az utastérből a kocsi oldalához az elhasznált levegőt kivezető két gumicső hiányzott, ezért a kocsi farába folyamatosan beáramló füst precíz égéstermék-csermellyel látta el a kabint. Fél óra után már fájt benne a fejem, másfél után meg akartam halni.
És egyszer, egy teljes napnyi, vidéki autózás után rommá törtem a Thököly úton egy parkoló Ford Fiesta hátuljában. Nem, nem mentem gyorsan – a villamossín kikapta a kezemből a kormányt, mert a futómű rosszul állt, le volt kötve a fékszervóm, levegős volt amúgy is a fék, én nem láttam a fejfájástól, öten ültünk bent... Elég volt a mutatványhoz a negyvenes tempó is a havas villamossínen, a macskakövön. Azóta visszasírom azt a kocsit. És érdekes, azt már 1992-93-ban nagyon öreg autónak tartottam, alig volt a városban másik, erre most, húsz évvel később ezt a liláskék 02-est egészen friss, fiatal kocsinak vélem. A 02-es meggörbíti az időhálót. Mindenesetre az enyémet nagyon szerettem, és sajnos kettő közül az az egyik autóm, amiről egy szem kép nem készült – valahová Esztergomba került akkor.
Erre Bandi ideadja az övét. És – bár zömmel sokkal jobb állapotú, mint az enyém volt – rájövök, hogy vagy sokkal rosszabbul vezetek azóta, vagy az igényeim szálltak el az égbe. Mert ez a kocsi kvázi ugyanolyan, mint az enyém. Igaz, ennek egymilliószor jobb a fékje, finomabb a kuplungja, kicsit kevésbé pocsék a futóműbeállítása, ugyanolyan könnyed a váltója, de ugyanúgy – vagy talán még jobban – lötyög a bot jobbra-balra, és emiatt nem lehet benne egykönnyen megtalálni a fokozatokat. Ugyanúgy rángat a kormánya. Ugyanolyanok a mechanikai hangjai. Ugyanúgy dobbant. A középkonzol-betegség az enyémben ennél sokkal előrehaladottabb volt, és igen, hátul koppant valami abban is. A kipufogóm kicsit hiányzik, annak a moraját nagyon szerettem (bár, mint minden ember, a korom előrehaladtával én is egyre kevésbé tolerálom a zajt), a tolótető rettenetesen (de olyan csak minden kábé századik 02-esben van), de azért ez ugyanaz a feeling.
És mégis nehezen találjuk a közös hangot. Ez fáj.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
