Bandi a Totalcar legjobb pszichológusa, igazából egy keleti bölcs. Rendszeresen megjósolja, kinek, mik a szándékai, amikor autót vesz/elad/javíttat/álmodozik róla a szerkesztőségben. Belelát a vesénkbe is. Csak mosolyog, amikor egynapnyi tesztelés után sorolom a problémákat, és nyugtat – maradjon nálad, használd még pár napig. És tudod: rúgjad - teszi hozzá.
Mint mindig, most is igaza lett. Rám nőtt az autó, mint aligai stégre a hínár. Délután már otthonosan szálltam – mit szálltam, tekeregtem – be a Recaróba, erővel huppantam a mélyére. Agyam extrapiramidális tekervényei egy nap alatt megtanulták a fokozatsíkokat, helyből megtaláltam az egyest, a kettest... végig az ötödikig. Nem mondtam eddig? Ebben az autóban már az E21-esből származó váltó van, nem a kínosan rövid négyes, mint eredetileg. És ez az ötödik az ég és a föld közti különbséget jelenti itt. Éppen annyit, hogy már országúton is bömböl-e a motor, vagy pályán még csak kellemesen dorombol. De kellett volna ez az enyémbe is...
Rájövök a motor nyitjára is. Az eredeti 02-es motorok nagyon nyomatékosak, alig moccan a fordulatszámmérő, és már tolnak is. Aztán fent viszonylag hamar kifulladnak – volt hasonló korú Alfa Giuliám, az például sokkal jobban szerette a pörgetést, igaz, 120 ezernél esett is rajta egy motorgenerál. Ez a Bandi által betett, befecskendezős motor viszont jó egy-másfélezer fordulattal följebb él, mint az én 1802-esemé, anno. Ehhez azért nehéz hozzászoknom, mert a hangja – a kipufogót leszámítva – pont olyan, mint azé volt. "Keep it on the boil" – mondja az angol a sportmotorokra, és így járok el innentől én is. A BMW megelevenedik, nini, szájon csókoltam Csipkerózsikát, aki, ez esetben egy liláskék fémdoboz. Kinek, mi az ízlése.
Nem mondanám, hogy sebészi szemüvegvillanással, de a szemem hazafelé már egészen jól felméri a nyomvályúkat, a kormányt előfeszítem, ezzel már nem táncol a BMW-orr. Annyira. Így, hogy a kezem rááll a fokozatokra, hogy a fülem hallja, hol van jó erőben a motor, hogy a nyomvályú már nem halálos rém, hanem mellékkörülmény, még valahogy a Recaróban is jobban elférek. Sőt, a hátulról jövő dobbanást is megszokom – érezni nem lehet a hatását, tehát valószínűleg csak a kipufogó, akkor meg kit érdekel?
És máris nem én tartom fel a forgalmat, hanem a forgalom engem. Repesztek, huligán vagyok, mert ez az autó kihozza az emberből a huligánt. Ha így vezetnék egy későbbi E21-est, egy erőlködő szánalomgyár lennék. Ha így vezetnék egy még későbbi E30-ast, pattanásos boyracer lennék. Ha így vezetnék egy még utána jövő E36-ost, leköpött BMW-s hülye lennék. Ha így vezetnék bármit, ami még újabb, és BMW, a társadalom kollektív gyűlöletét érezném sújtólégként a gyomromban. A 02-essel viszont nyomulásom sodrában Olaszországgá válik a Csömöri út, a járókelők barátságosan intenek, már szinte tapsolnak, az autós társak megértően nyugtázzák – szilaj az a szép paripa, hadd fusson, nem lehet megzablázni.
A 02-es azt tudja, amit az utána jövő BMW-k nem – kedves autó, ezért nemcsak a BMW-buzik szeretik, hanem mindenki. Emellett van valami annyira ügyes az arányaiban, hogy képtelen megöregedni: a díszlécein, a tizenhármas kerekein, a vicces, magas cápaorrán látszik ugyan, hogy régi darab, de ahogy terpeszt, ahogy szélesedik, az annyira vagány, hogy nem vesszük észre a ráncait. Majdnem olyan szépen öregszik, mint az Alfa Bertone kupé, nem kétlem, hogy rövidesen igen drága lesz – hiszen már most sem olcsó.
Bandi előrelátóan sperrt szerelt be hátra, és így, hogy érzem már az erőt, egy-egy kietlen kanyarban elteszem az autót. Érdekes, azért nehezen indul meg, de amikor végre, akkor szépen, finoman megfogható – nem úgy, mint az én régi, sperr nélküli kocsim. De azért többet vártam ennél, meg is osztom Bandival másnap – persze, már öreg a diffi, valószínűleg nem zár rendesen – mondja.
Miért e teszt?
A tulajdonos – aki kollégám, Stump "Telós" Bandi – most utoljára használja ezt a kocsit ebben a formában. 1995 óta nála van, azóta gyűri. Volt már eredetihez nagyon közeli, szinte restaurált állapotú, aztán kapott mindenféle tuningokat, lassan érte el ezt a mostani állapotát. Közben napi autóként is funkcionált, manapság inkább csak örömgép, de így sem megy keveset, még külföldet is lát olykor.
De a rozsda annyira előrehaladt rajta, olyan sok apróság kopott, lötyög, zörög, hiányzik, hogy rövidesen szét lesz szedve. Bandi kifejezett kérése volt, hogy én mint korábbi 02-es tulaj, írjak tesztet róla ebben az állapotában. Ő már nem is veszi észre egy csomó hibáját, annyira megszokta őket a tizenhat év alatt, kell hát egy külső szem, amelyik szpottolja a neki fel se tűnő dolgokat.
Még jó, hogy nem hagyta nálam tovább, mert még egy hét, és én se vettem volna észre semmit. Valahol itt válik el a sz... a májtól (ó a fenébe, ez a sok szépelgés, ha leírom, tizennyolcas karika kell a cikk elejére, mert megbüntet a hatóság, mintha nem használnák ezt a szót az óvodások is...).
Az oldtimerek hibáit – amellett, hogy ezeket a hozzá nem értő restaurátorok és tulajdonosok a "mit vársz tőle, hiszen öreg" megjegyzéssel szokták elintézni – ugyanis meg tudja szokni az ember. Ssssz, itt nem szabad megnyomni..., úgy indítod, hogy először ezt felkapcsolod..., fékezésnél ne ijedj meg, picit húz, de... – hallotta mindenki ezeket a kifogásokat, ugye?
Valahol akkor szokás befejezettnek nyilvánítani egy valóban használatra szánt veteránautót, amikor a hibák már csak akkorák, és annyian vannak, hogy egy tulajdonosi szűrő közbeiktatásával már nem szólnak bele az illúzióba. Egy szörnyű zaj, húzó fék, ferde kormány, fényezetlen elem, nem működő világítás, le-leálló, erőtlen motor nem olyan, amit kiszűr az agyunk.
De a kicsit pontatlan váltó, az egyenesre belőtt, de geometriájában rossz futómű, a dobbanás innen-onnan viszont abszolút kidolbyzható a rendszerből pár nap megszokással, ezek a hibák aztán már csak akkor tűnnek fel, ha a tulaj beleül egy hibátlan állapotú, hasonló gépbe. Vagy ha odaadja a babát egy idegennek, hogy vigyázzon rá kicsit. Hát ez az idegen voltam én a képletben. Lesz megint teszt – majd megújulás után. Remélem, azt is én írom majd.
Este a gyerekeket összeszedem a nagyinál, sikoltoznak, amikor rájönnek, hogy az előző nap még csak a ház mellett, kintről megbámult BMW ma a rendes transzport lesz, haza. Ez egy raliautó? – kérdezi Bálint, amikor a szokásosnál némiképp erőteljesebb svunggal kikanyarodunk a főútra, ők meg egymás ölében találják magukat Norbi öccsével. Hiába, Bandinak nincs még gyereke, ezért itt öv sincs hátul. Akkor meg nem jár gyerekülés sem, a fiaim viszont nem szokták meg, hogy kapaszkodni kell.
Nem, dehogy, miből gondolod? – válaszolom faarccal, de titkon örülök, hogy észrevette: valami különlegesben ül. Hát a hangja, meg, meg ezek az ülések, és a kormány, meg hogy milyen gyors... – mondja.
A sebmérőre pillantok, naja, hetvenötöt mutat, a zaj sem elhanyagolható. Bálint nem tudja, amit én igen – az az óra még városban is hússzal többet mutat a valósnál, tudom, mert kimértem GPS-sel. Előző nap ugyanis egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az egész Árpád-híd kilencvennel hasít a délutáni csúcsban, ezért elővettem a navit, és a döbbenettől leszakadt a pofám. Ennyit még az olasz motorok órája se csal... Naja, a házi építés, legyen az mégoly profi is, szül olykor kisebb bakikat.
Jó nagy körrel zúzunk haza, kések a vacsorával, kések a fürdetéssel, a mesével, de a gyerekek izgatottak, Norbi is magyarázza – és akkor, büjííí, így bekanyarodtunk (utánozza). Egy 02-es felforgatja a mindennapokat, és mindenki örül ennek.
Aztán utolsó nap még fotózom a kocsit, autózok is vele egy jóízűt. Tankolok bele pár lityit, mert tudom, hogy hiába mutat sokat a mutató egy óra használat után, ha kihűl az autó, megint lent lesz a pirosban. Forróság van, letekerem a keret nélküli ablakot, kicsavarom negatívba az elefántfület (a világ legjobb találmánya, és már csak ezért sem jó a 1502-es Sparmodell, mert annál ezt nem lehet), ezzel klíma a fullon van, zseniális. Itt sederintek, ott bőgetek, huligán vagyok a Reeperbahnon 1976-ban – és szól mindehhez a Boney M.
A fotózás alatt aztán többen is meg akarják venni a kocsit, a BMW-sek mind lelassítanak mellette, a tisztelet, avagy bírhatnék hullámai hömpölyögnek ki a résnyire letekert, sötétített ablakok bedobónyílásain. Fekete, elegáns, új Mercedes blokkol le mellettem, kiszól a vezető – szia, ismerem a Totalcarból az autót, eladod? De nem az enyém, egy kollégámé, és csak teszten van nálam - válaszolom, kicsit vörösödő képpel.
De szeretnék Bandi lenni.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
