Ha azt nézem, hogy hat misiért mennyi autót kapok az Elantrával, szavam nem lehet. Ez az autó mindent tud, amire csak szükség lehet. Sajnos, egy csomó mindent ezek közül csak félig.
Az Elantra láttán az ember hajlamos hátradőlni a fotőjben, orrán át vastagon kifújni a Cohiba Robustos füstjét, kortyolni egyet az Armagnac-ból, és kijelenteni – well, Watson, as you see, them Koreans elérték, amit akartak.
Mert az Elantra minden porcikájából sugárzik a minőség, a felszereltsége oly bőséges, hogy láttára egynémely elszigetelt svájci falvakban nevelkedő leánygimnáziumok növendékei sikkantva pirulnak el, mert formáján nemcsak a szél, de a szem sem akad el, és mert a műszaki adatai nem piskóták. Eleve az a fogyasztás: a motor 132 lóerős, a váltó automata, és csak hét litert adnak meg? Nem ez lehetetlen, még ha leveszem a szabványos európai fogyasztási ciklus torzításait is. Egy nemdízel, nemgyenge, nemkéziváltós, bő négy és fél méteres szedántól szenzációs.
De lakva ismerszik meg az autó, és egy hét együttlét elég ahhoz, hogy a kezdeti lelkesedés némiképp alábbhagyjon. Már a kinézetnél megbicsaklik a szivar és az Armagnac mellett még tartó lendület, mert tény ugyan, hogy az Elantra szenzációsan mutat bizonyos szögekből – például háromnegyedben, elölről – de vannak szörnyen kőbaltás nézetei is – mondjuk, ha teliben, oldalról szemléljük. Ott hátul például a sárvédő környéke annyira eldolgozatlan, aránytalan, a kerék nem találja a hangot a kasznival, és mintha egy kisebb autóra méretezett tetőkupola próbálna kétségbeesetten utánanyúlni az alatta váratlanul megnyúlt karosszériának. Nem, nem harmonikus, ilyenkor érezni, hogy Olaszország még messze van.
Az is rendben van, hogy a kocsi hossza akkora, s a 2,7 méteres tengelytáv is oly szenzációs, hogy a lábaknak jutó helyről felesleges is írnunk, mert az - természetesen - szinte feleslegesen bőséges, s higgyék el, széltében is legalább ennyire szuper a kínálat. Csak valahogy a fejekről feledkeztek el ott Koreában. Én, elöl ülve például vagy hússzor, mind hangosabb káromkodásokat hallatva vertem be a fejemet a tolótető kivágásának szélébe a tesztelés során. De ha valaki odafigyel, és nem hajolgat előre meggondolatlanul, ezt még meg tudja úszni. Azt viszont, hogy hátul, százhetvenöt centi felett elakad a kobak a firmamentumban, mert a tető lejtősebb a kelleténél, már nehéz kikerülni. Azért vicces – ha öt centivel előrébb teszik az egész hátsó padot, még úgy is maradt volna bőségesen hely a lábaknak, s mindjárt befértek volna magasabb utasok is.
Aztán meg a csomagtartó, a szedánok legfőbb selling pointja. Pont olyan, mint a bálna. Azaz - mivel a bálna az Octavia - ez a maga 485 literével inkább csak egy kisbálna, de akkor is tágas. Tudják, mi a bálna egyik jellemző tulajdonsága? Az, hogy hiába óriási a teste, csak egészen pici ennivalók férnek be a száján. Akárcsak az Elantra csomagtartója, amelybe katonákra aprítva kell behelyezni a betevőt. Ebben hűtőszekrényt csak akkor szállít az ember, ha az Ikea készít majd lapra szerelt Electroluxot...
