Ergonómiailag teljesen rendben lévő termékről beszélünk, öröm a használata, főleg, hogy az automata selymesen pakolgatja a fokozatokat, mint egy túlszívott DJ a bakelitet. Jó ez a hatos váltó, hasonló volt az Evoque-ban is. A fokozatok kiosztása jó, száznál kétezer alatt, százharmincnál 2200-at forog a dízel. Összesen egy alkalommal próbáltam ki a kézi kapcsolási lehetőséget, tényleg csak próbából, ugyanis gázpedállal simán adagolhatók a fokozatok. Amilyen hamar csak lehet, felpakolja hatosba és gázadásra visszavált. Nem egy ördögi szerkezet, szépen teszi a dolgát.
A motor nekem kétszáz lóerős volt, nem csak teljesítményre, fogyasztásra is. Nem mondom, hogy néha nem léptem oda egy kicsit, ilyenkor hamar kiderült, hogy magasabb fokozatokban is bőven tud lenni annyi nyomaték a keréken, hogy az ívbelső kerék elveszítse a tapadást, szerencsére előugrik a menetstabilizáló, és helyre teszi a dolgokat. Egy önzáró difi nem ártana.
Hidegen úgy egy percig hallani azt a kellemetlen dízel Transit hangot, amit úgy nem szoktak szeretni az emberek, aztán elmúlik szépen, csak a diszkrét kerepelés marad, meg az eszement menés. Ez a kettőkettes Csikós szerint nem menő, de szerintem csak az automata hiánya volt vele a baja, de én a kéziváltóst nem vezettem.
Ráadásul neki a sportos rugózású jutott, velem az istenek kegyesek voltak, és az állítható csillapításos verziót állították be a garázsba. Azt is per ötvenes gumival, amit manapság már ballonosnak élünk meg. A felfüggesztés puhasága az a pontja az autónak, ami minden más középkategóriás családi kombinál jobbá teszi, noha bő hétszázeret kérnek érte.
Olyan eddig nem volt, hogy Péter fiam inkább elaludna egy autóban, mint folyamatosan beszélne. Most meg volt. Annyira, hogy képes volt egy nyolc kilométeres úton elszunyálni, és tündérieket horkanva szuszogni még vagy fél órát, miután megálltunk a ház előtt. Egy hétig ez ment. Minden percét imádtam. Elképesztően puha és ringatós a rugózás komfort módban, eddig ilyet két autóban éltem meg, az egyik a volántaxis Dacia volt, a másik meg a hidrós Citroën.
Nem mondom, hogy a rendes útvonalamon kicsit forszírozva a kanyarodgatást, komfort módban nem beszaratós, de sose pattogott el a döntött, úthibákkal teli kanyarban. Sehogy. Semennyire. Hülyebiztos. A kormányerő is optimális, a mozdulatot pedig egy kicsivel megelőzi a kerék tényleges elfordulása, biztosan részecskegyorsító van a kormányműben. Normál állásban is bárminél puhább, sport állásban pedig majdnem olyan, mint bármelyik másik autó, plusz a zsenialitással működő kormányzás. Beleszerettem. Bocs.
Aztán eljött a tankolás, és a computer által hazudott 9.5 litert majd egy teljes literrel felülmúlta. Nem török pálcát felette, lehet, hogy nem volt teljesen tele amikor elhoztuk, vagy menet közben kinullázták a napi számlálót. De ha hiszünk a computernek, a kilenc és fél liter is pont hárommal több, mint a most nálam lévő Volvó kombi fogyasztása, igaz, az kábé feleennyi lóerős.
Ekkor még mindig rózsaszín ködben lubickoltam, a találomra kiválasztott tíz és fél milliós listaár vette el az eszemet. Egy hete ábrándos szemekkel biztosítom a kollégákat affelől, hogy a világ legjobb autója a Mondeo, és mennyire szeretem, és milyen jó. Mennyire kényelmes, milyen vagány a futómű, meg a kormány, megy mint a barom, giga hely, jó design, és csak tíz és fél.
Aztán kicsit beletúrtam a konfigurátoba, hogy mi is volt pontosan a kocsiban (állítható rugózás, nagynavi, nagyhifi csomagban, adaptív tempomat, hátsó DVD, metálfény stb), és olyan 13 millió körül abbahagytam a számolást. Ennyiért már fünfer kombi is van hé! Ugyan nem rugózik így, de BMW.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
