Ez az autó a magyarok fura perverziójának köszönheti, hogy egyáltalán eljutott hozzánk: itthon még mindig hódít a klasszikus, külön csomagtartós autó. Minden méretben. Európában szinte egyedül vagyunk ezzel, mindenhol másutt eladhatatlanok az ilyen négyajtós szedánok. De ahol egy Renault Thalia slágerré tudott válni, tényleg ostobaság volna bármelyik forgalmazótól, ha nem kínálna lépcsős hátú autókat.
A Hondánál is így gondolkodhattak, mert Magyarország mellett ez a modell az EU-n belül csak Lengyelországban kapható. Pedig lehet, hogy a többiek is értékelnék. Ha egy kicsit jobban körülnézünk a világban, kiderül, hogy nem a magyarok a különcök, hanem Nyugat-Európa. A lépcsős hát menő egész Amerikában és Ázsia nagy részén is - így lehet, hogy a Honda Civicnek ez a változata a legnépszerűbb világszerte. Különösen Észak-Amerikában viszik tömegével, hisz olcsón adják, a mérete már ottani mércével is megfelelő, és igen megbízható autó hírében áll. Látszik is számos részletmegoldáson, hogy a tervezők az amerikai igényekhez igazították.
Már a látvány is árulkodó: a négyajtós Civic egyáltalán nem feltűnő jelenség, viszont kellemes arányú, szépen kidolgozott forma. Valójában nem különbözik látványosan az elődjétől; maradt az előre csúsztatott kabin, a hosszú tengelytáv és a rövid hátsó túlnyúlás, csak a vonalakon finomítottak a tervezők. Többen meg is fogalmazták a szerkesztőségben, hogy nem igazán látják a különbséget, pedig van. Az új szedánnál mintha jobban figyeltek volna, hogy minden vonalnak, élnek meglegyen a folytatása, így valamivel lendületesebb, egységesebb lett az összhatás.
A feltűnő formák hiánya pedig inkább okos önmérséklet a Honda tervezők részéről, mint fantáziátlanság. Egy jó nevű modell többet veszíthet, ha megjelenésével megosztja a vásárlók véleményét, mint ha kevesen szeretnek bele első látásra. Akadnak persze jellegzetes részletek, mint az első lámpákkal együtt egyetlen, pengeszerű idomot alkotó hűtőmaszk, de ezek legfeljebb arra elegendőek, hogy a Civicet meg lehessen különböztetni a konkurensektől.
Ugyanezt az egyszerűséget véltem felfedezni belül is. A kárpitok már-már kellemetlen tapintásúak, de elpusztíthatatlannak tűnnek, a műszerfal pedig mindenütt kemény műanyagokból van. Cserébe sok a világos felület, ami még rátesz egy lapáttal az előretolt szélvédő okozta tágasság-érzetre. Hiába ülünk alacsonyan, a Civic nem tűnik nyomasztó bunkernek. Hely egyébként is bőven van, elöl és hátul egyaránt, ami ebben a kategóriában még mindig nem nevezhető természetesnek. Ráadásul ebben a Hondában végre elég mélyen van a középkonzol alsó része, így nem ékelődik az ember térdkalácsába, mint a mai autók többségében.
A Civic egyébként meglepően jól összerakott autó benyomását kelti, ami ilyen kemény műanyagok, és viszonylag sok illesztés mellett igazán meglepő. Egyetlen furcsaságot fedeztem fel: az elektromos ablak lehúzásakor határozottan megváltozott az ajtókárpitozás alakja, ami arról árulkodik, hogy az alkatrész nem kellően merev. Az autó igazi gyenge pontja azonban a csomagtér: nem valami tágas, a 440 liter még egy kategóriával lejjebb is átlag alattinak számít. Ráadásul a csomagtérfedél rövid, így hosszú, lapos odúba pakolunk, ami kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető. Az üléstámlák ugyan osztva dönthetők, de a mögöttük levő nyílás szűk, így aki biciklit, teljes méretű babakocsit, vagy más nagyobb tárgyat szállítana a Civicben, meg fog szenvedni a feladattal.
Menet közben derül ki, hogy a Civicben mégis van valami zseniális. Kíváncsi, mi az? Lapozzon!
