De ezek ne vegyék el a kedvünket a mókától. A Swift Sport vadító pirosban jól néz ki, a feneke kifejezetten sportos a két kipufogóvéggel. A motorháztetőre felkúszó fényszóróktól ugyan már akkor rosszul voltam, mikor először megláttam őket, túl nagy arcot adnak egy ilyen kompakt kisautónak, de spongyát rá, nem ezért szeretjük.
De nem is a praktikumáért, ami kvázi nincs. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a 211 literes csomagtartó egy utazókofferre elég, hogy a hátsó ülésekre eleve ketten ülhetnének csak be a 180 centiméternél magasabbakból (mivel a háromajtós Swift négyszemélyes), feltéve, ha létezik az a végtag-origami kombináció, amely mellett ez lehetséges.
Az, hogy a hátsó üléstámla csak egyben dönthető, már inkább ciki, mint menő, a Twingo két különálló, sínen csúsztatható hátsó ülése eredetibb és hasznosabb, bár csomagtere még annyi sincs (165-285 liter). De a Swift Sportban amúgy is elöl van a helyünk, ott pedig jó lenni.
A passzentos sportülések jól tartanak, a 3840 milliméteres hossz mellett nem kell különösebb virtuóznak lenni parkoláskor sem, könnyen és pontosan tudjuk megtippelni az autó négy sarkát.
A beltérben sok ötlet vagy jópofaság nincs, fád és szürke minden, nem történik semmi, a piros cérnavarrás is csak annyi izgalmat csempész bele, mint Gábor Gábor új videókamerája egy Szomszédok-epizódba.
A kormány-váltó-pedálsor szentháromság azonban tökéletes pozícióban helyezkedik el hozzánk képest, a startgombbal pedig beröffentjük a valaha volt legjobb Suzuki motort.
A jól ismert egyhatos, változó szelepvezérlésű motoron sokat dolgoztak, de aki vezetett már egy generációval régebbi Sportot, az tudja, hogy eddig sem volt vele baj. Könnyedén felpörög, elszántan és kitartóan szalad a fordulatszámmérő mutatója a 7000-es szám felé, a dupla kipufogóvégekből pedig – ekkor még – kellemesnek tűnő, gázpedálrugdosásra ösztönző brummogás tör elő.
A multifunkciós kormány fogása jó és szerencsére átmérője sem túl kicsi. Ide kívánkozik, hogy a BMW M-sportkormányát pl. éppen túlzott vastagsága miatt nem szeretem, de a Swift Sportban utóbbi tökéletes. És akkor még nem nyúltunk a hatsebességes váltóhoz, mely – minden túlzás nélkül – már talán túl jó is.
Először is a fokozatkiosztás teljesen szokatlan. Ilyen hosszú első fokozattal eddig csak Walter Röhrl Asconájában találkoztam, alig valamivel százas tempó előtt kell húzni a másodikat, a következő három pedig villámgyorsan leforog. Beng-beng-beng, máris ötödikben tépünk, bőven sztrádatempó helyett. A száz 8,7 másodperc alatt van meg, tizedre pontosan, mint a Twingo RS-ben. Jól megvezetve, nagyon rövid utakon jár és nagyon keveset ejt, nem egész 500 fordulatot.
Ezek után azt gondolnánk, hogy a hatodik amolyan kímélő fokozat lesz, hosszú áttétellel, a nyugalmas – ám tempós – haladáshoz. De nem. A hatodik is ugyanolyan rövid, a 130-as tempóhoz 3500-as fordulatszám társul. Ha netán elkövettük volna azt a hibát, hogy hosszú útra indultunk, netán autópályára merészkedtünk, akkor ezen a ponton kicsit megutáljuk a Swiftet.
Ami ugyanis eleinte karcos, sportosságfokozó brummogásnak tűnt, az egyszerűen idegesítő, monoton és főleg hangos dörgéssé lesz. Ez pedig már egy pár kilométeres szakaszon is idegesítő tud lenni. Mert szépen szól ugyan a csomagtartó alatt kétfelé ágazó kamukétcsöves-kipufogórendszer, de csak egy szólamot játszik. Nincs hörgés-röfögés, változatos durrogás, egy szintetikus hangot kapunk fixen, gázpedálállástól függetlenül. Okosabban kellett volna hangolni a kipufogót.
És ez a szintetikus, laborban kitenyésztett póni-csődörség körüllengi az autót. Leginkább a kormányzás az, ami elveszi a dolgok élét. Valójában fel sem tűnne, ha minden más nem lenne ennyire jól eltalált. A futómű sokkal feszesebb, mint az elődmodellnél és demonstrálja, hogy egy szögegyszerű McPherson-csatolt lengőkaros konstrukció is lehet sportos.
A Swift Sport ennek köszönhetően még ezeken a borzalmas Pirelli Snow Control gumikon is fordulékony és agilis, határhelyzetben gond nélkül elemeli az ívbelső hátsó kerekét, alulkományzottsági hajlama is csak annyi, hogy éreztesse velünk: határon autózunk, de még beférünk a kanyarba, nyugalom.
A motor 4000-es fordulatszám felett él igazán, ilyenkor erősnek érződik és veszi a lapot, a gázpedál hiperérzékeny, a fék jól adagolható. Ha a torka alá nyúlunk és megszorongatjuk, akkor azért arcul köp és küzd-harcol becsülettel a Swift és ez jó, a kicsi, erős autók lényeges tulajdonsága megvan: nem kell iszonyatos erő és tempó, nem kell messzire nyúlni ahhoz, hogy az utolsó cseppet is kisajtoljuk belőle.
A kormányzása viszont sokat ront az összképen és ez baj. Kevesen tudják elfogadható mértékűvé zsugorítani az elektromos szervókormányokra jellemző rossz tulajdonságokat, sőt, akadnak olyanok, akik sportos modelljeikben inkább a régi, hidraulikus rásegítést használják. A Swift kormánya ugyan elég pontos, de a holtpont körül szorul, ezért nagyobb erőt igényel, majd hirtelen enged a nyomásnak és szinte kiesik a markunkból.
Ez egyenes úton közlekedve finom kígyózó mozgást eredményez, hiszen a legkisebb oldalszél is belekapaszkodik a könnyű – 1045 kilós – magas karosszériába és rángatja azt, egy-egy kamion menetszelét már erősen megérezzük. Ráadásul kopptól-koppig hármat fordul, ami nem kevés és visszajelzésünk sincs annyi, amennyit elvárnánk. Félreértés ne essék, ettől még abszolút megbízunk az autóban, de nyúltagyunk mélyéről egyre homlokunk felé tolakodik a gondolat: nagyon jó, nagyon jó, de nem az igazi.
Mert igaz ugyan, hogy patinás brit lapok istenítették, érveltek mellette a magasabb felszereltséggel (hét légzsák, ABS+EBD, klíma, tempomat, Bluetooth stb.), a Twingo RS-hez képest tágasabb és igényesebb beltérrel valamint a nagyobb méretéből fakadó mindennapi használhatóságával. Csak annyit felejtettek el, hogy a 90 százalékban jobb és használhatóbb Swift Sport éppen abban a tíz százaléknyi resztliben marad el, amelyik a legtöbbet számít.
Hogy Sykes őrmestert idézzem, a Bőrnyakúak c. remek film törzsőrmesterét: "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert én vagyok a legkeményebb szemétláda az egész kibaszott völgyben."
Mert erről szól ez az egész kicsi, izgága miniautós-kategória. És ha igazán penge, dühös és változatos, valamint szórakoztató ám precíz kis szemétládát akarunk, akkor még mindig a Twingo RS a legjobb megoldás.
A Swift Sport ugyan jó kis hot-hatch, a világ második legjobb gitárosa, de élményben messze a kis francia mögött marad, hiába kényelmesebb, hiába tágasabb. Néha mosolyra késztet ugyan, de a permanens idióta vigyor az RS-ben ül ki az arcunkra. Az a legkeményebb, még mindig. Ígérem, megcsináljuk az összehasonlító-tesztet kettejük között ismét.
Bár, ha a Swift Sport 4 490 000 forintjával szembeállítjuk az új Twingo RS 3 690 000-es árát, a 800 ezer forintos különbözetből befizetünk egy Cup-futóműre a Renaultnál, akkor még mindig marad 700 ezer a zsebünkben. És az – ezen a szinten – nem kevés pénz.
Jó autó a Suzuki Swift Sport, de már nem a miénk.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
