Teszt: VW move up! (2012)

Nesztek, ilyen az, amikor a németek nekiállnak kisautót csinálni. Tudományosan, nem akárhogy. Tudjuk, hogy hosszú és fájdalmas vajúdás előzte meg a születését, mérget vennék rá, hogy az utolsó oldalig teleírt követelményfüzet rojtosra kopott, amíg eljutottak eddig a megoldásig, amit most up!-ként tisztelhetünk. És ez érződik is rajta, amit minden rossz szándék nélkül mondok. Átgondolt, utolsó kárpitbolháig, rugós alátétig, öltésig kidolgozott konstrukció, semmit se bíztak a véletlenre.

Tegyük félre a nagyzolást, semmi volkswagenes mellveregetés, szólhatott az utasítás a vezetőségtől. Karl-Heinz, a dizájner még óvatosan, hunyászkodva vissza is kérdezett: biztosan elhagyhatjuk az egyenarcot? Egyetlen krómcsík se kell az orrára? Tudni fogják a zemberek, hogy ez egy Volkswagen? A biztonság kedvéért azért húzott egy kicsit az embléma méretén, beszínezte a betűk hátterét, majd húzott még egy kicsit. Na, egy pár milliméter még belefér - rég volt king size plakettünk, már hiányzott is, így, színesben különben is kevésbé tolakodó.

Hűtőrácsunk úgysincs, az is plusz alkatrész, örüljünk, hogy a rendszám köré kanyarított karima átment a felügyelő bizottságnál. Az ördögit, milyen rég volt már, hogy ennyire spórolni kellett a VW-nál, el is felejtettük. Hol van már a Lupo? De bármekkora fájdalom, egy díszléc nem sok, annyi sem kaphat helyet rajta. A fene vigye el, akkor így marad az oldala, legyen lemezsivatag, úgysem nagy felület. Akkor hátul legalább nagyobbat üt az üvegajtó feketéje - még ha olcsó is a trükk, az ötlet nem rossz. Nagyjából itt dőlhetett hátra Karl-Heinz, hogy kicsit messziről is megszemlélje a művet. Nem is rossz, kicsit bucis, de pont ez a szopott gombóc jön be a csajoknak.

Nem könnyű minimálautót tervezni. Sok játéktér nem marad, ha három és fél méterbe kell sűríteni négy-öt európai szabványembert, egy aprócska motort hajtáslánccal, és egy a német szabványmércénél, a sörösrekesznél nagyobb csomagtartót. A németek megoldották, twingós tologatható hátsó pad nélkül: elöl méltóságteljesen, mélyen ülhetünk, majdnem úgy, mint egy rendes autóban, hátul sem kell lemenni kutyába, és egészen meglepően tágas gödör marad még a csomagoknak is.

Hogy ebből nem lehet kihozni egy izgalmas dizájnt, nem csoda: a külső formatervnek hiteltelen lenne hevesebben udvarolni, mint egy tisztességes munka szókapcsolattal. Annyit még púderezhetünk esetleg, hogy legalább sikerült elszakadni a VW-s sablonoktól, de itt már végképp besül a bókolási kísérlet. Elrémiszteni senkit nem fog, de nem is a küllemével vonzza majd a vevőit. Mondjuk ez a piros szín nagyon el van találva.

Bent viszont ámulunk. Hogy szorult ennyi tér egy ilyen pöttöm autóba? Elöl kinyújthatjuk a lábunkat, amíg nem ropognak az ízületeink, a műszerfal messze, a szélvédő alsó sarkáig bottal sem érünk el, és még vállban sem szűk. Ügyes találmány a szinte függőleges oldalfal, egyből nagyobbnak tűnik tőle a fülke, és hátul sem nyomasztó a dizájn kedvéért felkanyarított ablakvonal - elsőre alig hisszük el, hogy a legkisebb kategorizálható autófajban ülünk.

És az a műszerfal. Még így feketében is pofás, hát még ha színesben rendeljük. És ami régen gagyinak számított, a belülről látható fényezett elem, mára annyira kikopott az autóiparból, hogy jópofának hat. Az ajtón át bekúszik az utastérbe a lemezek igéző pirosa, és cseppet sem bánjuk az egy darabból fröccsöntöttnek tűnő ajtópanelt, amit nem igazán nevezhetünk kárpitnak. Bár egyedül a serpenyőnyi kilométeróra akarja eszünkbe juttatni a Bogarat, simán el tudnánk képzelni ezen a fényes műszerfalon egy autós virágvázát, a hatvanas évek egyik legmókásabb kellékét. Szellőzőfúvóka ugyan csak kettő van a széleken, de azt is VW-hez méltatlanul ötletes rostély takarja - egyszerűen jó nézelődni odabent, semmi sem bántja a szemet.

Igazi szalonautó az up!: kívülről úgysem sokat nézegetjük, simán be lehet állítani az eladótérben olyan szögbe, ahonnan ártatlan bociszemekkel néz fel ránk, és ha egyszer beülünk, nem enged el. Csak ne kezdjük el nagyon fogdosni, birizgálni, mert akkor a bőrünkön át megérezzük, amit a szem nem láthat: a csillogó felszín mögött, ha rossz helyre nyúlunk, nem a konszerntől megszokott, nagyi tömörfa bútoraira emlékeztető kikezdhetetlen minőségérzetet találjuk.

Kezdve a szellőzőrendszer nem túl bizalomgerjesztően forgatható tekerentyűitől az ablakemelő sorjás szélű gombján át a kormány kissé kellemetlen tapintásáig sok mindent találunk, amitől lohadni kezd a lelkesedésünk. És akkor még be sem indítottuk.