A salgótarjáni Pintér Béla autója egyike az ország nagyon kevés 1275 GT-inek (ha valaki szeretne ilyet, egy kis felújításra váró, egészen jó példányt árulnak azért most is). Tizennégy éve nála van az autó, s új korától, 1974-től fogva hazai kocsi volt, eredetileg UM-es rendszámmal futott. 135 ezer forintért vette, ami 1998-ban nem volt kevés pénz egy felújításra váró Miniért, bár a képet árnyalja, hogy kapott mellé egy romos, de alkatrészdonornak használható másikat is, ráadásul az autó bal oldalát már egészen tűrhetően véglegesre lakatolták.
A kisautót apja T2-es Transporterével húzták Kiskőrösről haza, 'Tarjánba, s azonnal nekiláttak. Béla a jobb oldalt, a padlót, az apróságokat hamar befejezte, s még az év végén le is vizsgáztatta a kocsi. Nem is lehetne laposabb a sztori következő része – nyolc évig, lényegében hibamentesen használta.
2006-ra azonban már viszketést érzett az ujjaiban. A GT addigra – bár érdekes módon alig rozsdásodott – lemattult, fényezése foltos lett. A motorja sosem volt igazán jó, a kezdetektől hiányzott belőle az erő, csipegette az olajat, kérte már az alaposabb ránézést. És a nyolc év alatt összeszedett minis tapasztalatok ott gyűltek Béla fejében, a tapasztalatok alapján bevásárolt eredeti és tuningcuccok a garázsában.
Teljes körű restaurálás, erős tuningolás következett. A kocsi 2007-re újult meg teljesen, s az első Oldtimer Expón debütált. Azóta keresztül-kasul bejárta Európát, ezrével mentek bele a kilométerek. A tulajdonos óriási megelégedettségére – tegyük ezt is hozzá.
Mi van benne ma? Egy eredetileg 72 lóerős MG Metro motor, de itt két SU HS2-es karbival, könnyített lendkerékkel, növelt kompresszióval, nagyobb szelepekkel, megnyitott csatornákkal, 3:2:1-be leömlővel, nagy átmérőjű csövekből készült kipufogórendszerrel, elektronikus gyújtással, így inkább 80+ lóerősen. A leghosszabb Mini-diffi van a motor alatt (hiszen itt a váltó és a blokk egységet képez és közös olajkörön van), 2,9-es. Ma nagy turbódízeleknél találkozunk ilyen hosszú végáttételekkel, de ne feledjük, hogy ez az 1275 GT még az utolsó tízcollos kerekűek közül való, ezért nem árt nagyjából másféllel felszoroznunk a számot.
Amikor egy precíz autószerelő tizennégy évig él együtt egy kocsival, és folyamatosan azt fontolgatja, mit kellene módosítani rajta, hogy igazán jó legyen, abból jó eséllyel kivételes dolog születik. Persze a Pintér család sem az az átlagos, metálszürke astrás família, a tesztvezetés után a Macben ugyanis a következő beszélgetés zajlott le közöttünk (a résztvevők id. és ifj. Pintér Béla, illetve a riporter):
– Úgy látom, ebben a családban elég erős a Mini-vonal... (riporter)
– Igen, van otthon most négy... ja nem is, öt autónk... (ifj. PB)
– Hogy is van? Ott a Béka, a Morris Cooper-utánzat, a sárga kombi, azaz a Clubman Estate, meg persze a GGG és a GGG Kettő, azaz Télikabát. És persze ez is, a GT. A GGG az én autóm volt, de most már az unokáé, a GGG Kettőt pedig még akkor csináltam, amikor kímélni akartam az eredeti GGG-t, ezért télire készítettem egy ugyanolyan pirosat. Azért lett annak idővel a neve Télikabát, emiatt járok én ma nyáron is kabátban... (id. PB)
Baj tehát van ott is, elég.
Béla előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel átépítette a futóművet is: minden lengőkar állítható, elöl az alsók poliuretán szilenteket kaptak, a rugók magassága állítható, keményebbek a csillapítók is. A geometriát pontosan lekoppintotta az egyik legendás Miniről, az Era Turbóról, elöl most 1,5 fokos a negatív dőlés. Alig látni ezt, inkább csak érezni.
Ahogy mondja - nincs kőkeményre építve, hogy lehessen vele utazni, de ez csak a Minik legendásan emberölő gyári hangolásának tükrében igaz. Ebben az univerzumban kicsit olyan ez a nem-kőkemény/kőkemény elbírálás, mint zafírt és rubintot kaparászni körömmel, firtatva melyik a masszívabb.
A módosításokat – alumínium szelepfedél, Innocenti De Tomasóról származó olajhűtő, tágulótartály a hűtő mellett, spéci lengőkarok - persze csak avatott minis szem fedezi fel, az Auchan kapuján kilépő, felkészületlen autóbúvár maximum a két karbi láttán vonja fel a szemöldökét. Belül minden hamisítatlan 1275 GT, csak a korhű kagylóülések és az eredetinél kisebb, jobb fogású sportkormány, no meg a hagyományos Miniből származó olajnyomás-mérő Smiths-műszer egyedi.
Ebbe a sportülésbe próbáltam – én naiv – belepréselni magam. Először jobb egybe, majd, miután elkészítettem a fotókat, a teherautószerűen lapos, ölbe veendő kormány mögé. Az rendben van, hogy felszedtem néhány kilót az elmúlt tíz évben, de ebbe nem a hájam nem fér bele, hanem a csípőcsontom. Az nem nőtt... Ennyire talán még annak a másik, gyilkos Mini-származéknak, a Coxnak sem volt szűk a széke, amit másfél éve próbáltam. Kinek készült ez az ülés? Gyerekeknek? Twiggy-nek?
A kellemetlenségek nagyjából ezen a ponton véget is érnek. Mert ez egy kivételesen jó Mini. Nemcsak, hogy kivételesen jó Mini, de iszonyat pöpec kis gép, bent a szerkesztőségben Vályi Pista arról faggatott, hogy jobban kéne-e, mint egy Autobianchi A112 Abarth. Szerintem igen.
Persze, a közösített csatornák miatt ez a motor soha nem fog olyan könnyen lélegezni, mint egy olasz, ahhoz méregdrága, külön csatornás hengerfejre lenne szükség. De a 680 kilót azért valószerűtlen könnyedséggel mozdítja a 80 lóerő, ráadásul a tolási fájdalmak már sokkal előbb elkezdődnek, mint a Fiat-származék négyhengereseknél.
Jobb kéz kattint egy meglepően határozott és olajos egyest a váltóval, bal láb elindul felfele, jobb láb megkeresi a bélyeg méretű gázpedállal a 2000-es fordulatot, és dzsáráááááám, egységugrással indulunk. Itt minden szögletesen történik, a gömbölyű bukkanón úgy hajtunk át, mint betonkockán, a lehetetlenül közvetlen kormánnyal (és pláne a módosított futómű miatt) a kocsi szögletes orra úgy fordul, mintha pixeles lenne a táj, az emberi idegrendszernél ötször érzékenyebb gáz finom modulálására pedig esélyünk sincs, mert minden kavicson röcögtetünk egy durvát.
Kavicsból pedig sok van az úton – ezt bárki megtapasztalja, aki sportfutóműves Mini volánja mögé merészkedik. De itt a kényelmetlenség nemhogy levon, hanem hozzáad, mit hozzáad, megszorozza az élményt. Tolom, egyre merészebben, bár a szemem sarkából látom, amint Béla arcán megmerevedik az izomból tartott mosoly. De ezt az autót nem lehet nem tiporni, remélem ő is megérti. Kicsit valószínűleg igen, mert elhaló hangon csak annyit mond – „de furcsa, amikor az ember autóját valaki más vezeti...”
Egyre jobban belemelegszem, szerencsére kevesen vannak az úton, látják, az élményautózásnak jót tesz a válság. Lehet húzatni, a fura leömlők, ikercsatornák miatt eleve egyenetlen motorhang rekedt recsegéssé fajul – nem fáj, de azért brutál hangos. És nem a kipufogó az, ez a legjobb benne, hanem sok-sok finom szívászajt, a váltó millió apró, szorgos mocorgását veszi a fülem, de jó is ez. A kicsi mutató jobb szélen könnyedén elszáguld 5600-ig, a gép simán kérne még, de a periferikus látásomba bekúszó tulajdonosi arc miatt inkább visszaveszek a cipőtalpból. Zabálja ez a fordulatot, nincs ezzel a motorral baj, de semmi.
A körforgalmakból kihajtva ugrálnak a pici kerekek, ugrál a kaszni, és ugrálunk mi is, csak a hasamon a háj mutatja a rugózás halvány jeleit, de ott már késő. Hiába a kiváló magyar aszfalt minden próbálkozása, a Mini 1275 GT futóművén nem fog ki, nem olyan ragasztó van az ő parányi gumijain, a kerekek nem engednek. Azaz, amikor mégis, egyszerre indul el mind a négy, hát az tényleg isteni élmény.
És a fékek... Mini-szinten döbbenetesek. Persze tesztautó-mércével gyengék, de a hetvenes évek elején, ilyen kicsi autónál szenzációsnak minősültek. Sokat vezettem már Minit az életben, de soha, semmilyen körülmények között eszembe nem jutott volna olyan féktávokat venni, mint ezzel most. Naja, a tárcsák, a sportbetétek, a szervó nagy tudomány.
Egyáltalán – ez egy teljesen valószerűtlen Mini. Irgalmatlanul gyorsul, sokkal nyersebb hangja van, mégis sokkal gyorsabban halad, mint bármelyik mezei fajtársa – a sok lóerő, a hosszú diffi új dimenziót teremt. Hosszú autóorrot tolsz magad előtt, ami miatt eleve un-Mini az élmény, a futómű pedig élesebb, mint amire készültél.
Igazából a rugózás nem is annyira rossz – hiszen úgyse készültél semmire, ami a gördeszkánál puhább, tudtad, hogy Minit mész vezetni... Két nagy kör után megállunk, szívem a fülemben. Kikattintom az ajtót, kiemelem nyolc darabba törött csípőmet a kalodából, kiesek az aszfaltra, majd remegő kezeimmel a tátva maradt számból kiesett fogtöméseket szedegetem.
Mindent megbocsátok, szuper volt. Igen, már azt a kocka nóziját is kedvelem.
Béla – mint ma minden rendes minis – már májusra készül, ugyanis 24-e és 28-a között Magyarországon lesz a 2012-es Nemzetközi Mini-Találkozó. Óriási dolog ez. Amellett, hogy valószínűleg a legnagyobb veterános rendezvénynek leszünk szemtanúi, amit kis hazánkban valaha tartottak, a csodával határos, hogy a Mini Club Hungary Európa egy ilyen távol eső szegletébe tudta elhozni ezt a világszinten is rangos eseményt. A külön e célra lefoglalt balatonfüredi nagy kempingben ezrével lehet majd látni ezeket a kisautókat, sőt, a belőlük készült vízibicikliket is, és ha a víz reméljük nem is, a programok mennyisége azért fullasztó lesz. 26-a a közönségnap, mindenki készüljön, már most.
A Mini Világtalálkozó hivatalos honlapjához katt: IDE
A magyarországi klub oldalához katt: IDE
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
