Skoda Fabia 1.2 (2008)

Hiszen ezek lehetnek az első kilométerek, amiket közúton tesz meg szegény. Talán még ő sem szokta meg, hogy Liszt Ferencnek hívják az otthonát, ahol a darabos betonon nyűtték vagy négy éven át, amikor csődbe ment a munkaadója, és személyi, elnézést, forgalmi nélküli árvaként kikerült a lízingszolgáltató udvarára, a Weltautóhoz. Majd jött két bajszos, meg két csupasz képű, P-rendszámot csattintott rá, és durr, bele a budapesti forgalomba. Jó reggelt.

Cseppet sem veszi zokon a durva bánásmódot a Fabia, és ez a kijelentés több rétegben is értelmezhető. Már az első generációnak is le kellett nyelnie, hogy ő a Polo parasztváltozata, belenyomták a legavasabb motorokat, vasig butított kiadásokat faragtak belőle plakátárharcosnak, mégsem vette zokon, sőt, vidáman pucsított, hiszen tudta, olyan formás, hogy a flancos VW-testvér inkább nem is mutatkozik vele egy társaságban.

Aztán kihozták a második nemzedéket, és megint csak kitoltak a kis Škodával, mert hát látjuk, szebb nem lett, de olcsóbb sem. És még mindig tartja magát őszinteségével, egyszerű technikájával, és időközben akkorára duzzadt az újkori škodások hűséges tábora, hogy még így is el lehet adni. Egyszerűen nem lehet agyoncsapni, ami a gépészetre is igaz, hiszen az amúgy sem túlbonyolított VW-polc végéről mindig azt kapta, amit már jócskán megjárattak előtte más ruhákban.

Ez a történelmi Malév-edition pedig még talán az egykori árlista alapmodelljénél is skótabb. Van benne szervokormány, kezdte el sorolni az extrákat weltautós kísérőnk, majd némi gondolkodás után hozzátette: meg egy gázszett. Dicséretes a minimalizmus és a ravasz üzemanyagár-felezés, nem is értem, miért ment csődbe ez a vállalat. Ha minden döntésüket ilyen hűvös profizmussal hozták volna meg, talán még mindig repülnének a Malév-gépek, nem vették volna vissza a Fabiát, és ez a teszt sem jöhetett volna létre.

De valahogy mégis úgy alakult, hogy itt állunk egy málló matricákkal díszített, soha forgalomba nem helyezett Fabia mellett, és olyan abszurd dolgokat kell megtudnunk róla, hogy ennek a fészlift előtti modellnek a lökhárítója már nem felel meg az új autókra vonatkozó előírásoknak, ezért jelen állás szerint itthon nem is lehet lepapírozni. Elképzelhető, hogy Németországban készítenek hozzá majd forgalmit, aztán használtautóként majd megkaphatja az áhított magyar rendszámot.

Pedig ha a hatóságok nem is díjazzák, egy ilyen alap-Fabia bőven teljesíti az autó nevű használati tárgy fő funkcióit, sőt, tovább mennék, az autót örömszerzési cél nélkül használók legtöbbjének bőven elég is lenne. Rendes ötajtós, négy felnőtt számára egyáltalán nem elviselhetetlen, és egész méretes csomagtartója is van. Praktikus módon ehhez menet közben is bármikor hozzá lehet férni, mivel kalaptartóra már nem futotta, de olyan lehengerlő őszinteséggel, minden feszengés nélkül mutatja a kis Škoda egyszerű arcát, hogy hirtelenjében eszünkbe se jut elszomorodni a spártai felszereltségen.

A rádió hiánya, az bizony fájna, ha nap mint nap használni kéne, de a komikus, óriási plasztikfedél helyére akár egy csöves rádió is beférne, vagy persze egy tetszőleges, kihangosítós, USB-csatlakozós utángyártott cucc, amit nyilván első dolga lesz beszereltetni az új tulajdonosnak. A klímát viszont egyáltalán nem hiányolnám, bár ez nyilván egyéni preferenciáktól függ. Nekem nem fáj kurblizgatni az ablakokat elöl-hátul sem, sőt, mindig arra kell gondolnom, egy dologgal kevesebb, ami tönkremehet.

Az egész autó ilyen benyomást kelt: a mai átlaghoz képest mintha fele annyi alkatrészből állna. Három tekerőgomb bőven elég a fűtésnek, két sztenderd bajusz a kormány mögé, meg egy németes villanykapcsoló, és kész. Ellenben minden kezelőelem hozza a VW-csoport minimum színvonalát, ami a fapad kategóriában kiemelkedőnek számít. Ha azt mondtuk, a lavórhangú Thalia korunk Wartburgja, a Fabia mellette minőségérzetben szinte úgy fest, mint a szoci korszakban egy kettes Golf, bár ezzel talán már túldicsérem.

A maga egyszerűségében minden masszívnak tűnik, a meghökkentően primitív kárpitozástól kezdve a csomagtérfedél mókás lehúzónyelvéig. De nem fáj a spórolás a Škodában: körülnézünk, megállapítjuk, hogy ez ilyennek született, és nem szisszenünk fel minden egyes berendezési tárgy érintésénél. Sőt, ha túltettük magunkat az első sokkon, még lelkendezhetünk is egy sort az óracsoport tipográfiáján, a középkonzol minimáldizájnján, az ajtópanel színes szövetbetétjén.

De tényleg bazaltkőből készült a Fabia? Még a repülőtér hézagosan illesztett betonútjai és a kíméletlen műszakos munkások sem tudják kinyírni? Lapozzon, megtudja.