Az érett férfi autója. Nem, ennél konkrétabban kellene megfogalmazni, hogy egyértelmű legyen. Ha már semmit nem vársz az élettől, vegyél Jettát. Ilyen gondolatok között vívódtam, miközben éreztem, hogy egyre jobban zsibbad az agyam. Egymás után ernyedtek el a szinapszisok az ingerek hiányától, míg csak az autóvezetéshez szükséges három sejt maradt működőképes. Aztán nyomtam egy resetet, és újragondoltam a Jetta-kérdést.
Ne higgyen az autós újságírónak. Pláne, ha felfedezi az unalmas szót a betűtengerben. Az autós újságíró elkényeztetett pojáca, bár ő ezt inkább úgy fogalmazza meg, az élet császára. A legújabb Porschéból ül át a Ferrariba, jobb napokon gumit füstöl az M5-ös BMW-vel, aztán már reptetik is az S7-es Audi bemutatójára. Szürke hétköznapokon Jaguarban rohasztja a seggét, unaloműzésként Miniket kerget a versenypályán. Képzeljék el, ezek után milyen beülni egy dízel Passatba. Vagy ereszkedjünk még lejjebb a purgatórium liftjével, a szívó, egyhatos Jettához. Ugye, megrázó élmény lehet? Igazi sokk.
Ne higgyen az autós újságírónak, mert máshol van az ingerküszöbe. Ha nem úgy kanyarodik az áldozat, mint egy Radical SR4, már mondja is a diktafonba: támolygós. Ha nem tol akkorát, mint egy M550d, feljegyzi: tunya. Nem a Lexus GS üléseit szerelték szerencsétlen tesztautóba? Kőpad. Ha meg nem tud belekötni a dolgát kitűnően végző gépkocsiba, jön az unalmas.
Különben se higgyen az autós újságírónak, mert legfeljebb egy hétig használja a tesztautót. Egy hét sokféleképpen telhet. Ha nem esik az eső, sosem tudja meg, milyen alattomosan csúszik meg az egekbe magasztalt hothatch hátsója nyálkás úton. Ha nem kell éppen rokonlátogatásra menni, legfeljebb akkor megy ki az autópályára, amikor eltéved. És minden, ami három percnél hosszabb megszokást igényel, idegesítő, megkeseríti az együtt töltött nettó két órát.
El kell menni az Ikeába? Ha nem fér be a könyvespolc, lőttek a jóindulatnak. Ha zsémbel az anyós a hátsó ülésen, nem szól szépen a rádió. Olyan istenverte, rémséges roncshalmazt pedig nem látott még a világ, amilyen az a tesztautó, ami akkor volt az újságírónál, amikor elköltözött otthonról az asszony. Egy használtteszt két-három órájánál elég egy migrénes fejfájás, máris kínzókamra lesz a valóságban csitti-fitti szedánból.
De ki ismerné jobban az autókat, mint az autós újságíró? Van, hogy naponta öt autót vezet egymás után. Kollégáival még a kávészünetben is arról diskurál, az 508-as vagy az Insignia villanyszervója élettelibb középtájt, egész álló nap a kirgiz autós portálokat bújja, hogy megszerezze a legfrissebb infókat. Higgyen neki, hiszen ez nem csak a munkája, ez az élete, szabadidejében vagy búzát fotóz Zalában, hogy vad kísérletezéssel még észbontóbb fényképeket tudjon csinálni autókról, vagy az akna mélyén csorgatja fülébe a fáradt olajat, hogy még közelebbről ismerje meg a gépészetet.
És ő tudja, mi a jó? Talán...
Megvannak a bejáratott tesztútvonalai, ahol végigkerget minden nála megforduló gépet, tudja, hol szokott megmoccanni a csatolt lengőkar, hol fog zörögni a hátsó oldalkárpit, melyik emelkedőn fogy ki a szusz a gyenge motorból. Kezében van több ezer váltókulissza érzete, két kanyarból megmondja, használható-e a futómű, és nem dől be az olcsó trükköknek, a rövidre áttételezett váltóknak, az élesre programozott gázpedáloknak.
Higgyen neki, hiszen megvannak a kapcsolatai, utána tud járni, típushiba vagy egyedi jelenség a csörömpölő váltó. A szakmai becsület hajtja, hogy a legalaposabb anyagot készítse el, empatikus képességeit tudatosan fejleszti, hogy bele tudjon bújni még a Thalia-vásárló fejébe is. Használt autóval jár, mint a többség, egy közegben él az olvasókkal, szerelőhöz jár, elgázosítja az autót, kipróbál minden csodaszert, mások helyett szív.
Higgyen neki, mert nem sufniszerelő, akihez csak a levedlett, visszatekert, elhanyagolt, belüket húzó roncsok jutnak el, akinek ezért minden nála megforduló típusról rossz véleménye van. Tesztautók miriádjait nyúzta már, van rálátása. Nem elfogult, miért is lenne, hiszen azt vezet, amihez éppen kedve van. Nála objektívebben senki nem fog véleményt mondani, ráadásul meg is tudja fogalmazni.
A valóság persze mindig valahol a végletek között van. Az autós újságíró is ember, van ízlése. Vannak dolgok, amiket szeret egy autóban, és van, amit gyűlöl. Nyilván törekszik az objektivitásra, ezért ha sarkos véleménye is van, valamennyire megszűri, mielőtt leírja. Elképzeli magát a potenciális tulajdonos helyében, de mit tud egy hűvösvölgyi ferarris a nógrádi zetoros életéről?
Bevallom, a Jetta-kérdés próbára tett. Szívem szerint azt írtam volna, futva meneküljenek a szürkeség legszürkébb árnyalatától, ettől a pezsgőszínű ásítástól. Bele se üljenek, veszélyes. Kihullik a kellemes, háromnapos borostájuk, nyakkendő nő az ádámcsutkájukra, egyszer csak elkezdi nyomni orrukat egy szögletes szemüveg, és azon veszik észre magukat, hogy porszívóügynökké váltak. Meg fog változni az életük, elfogynak belőle a történések, végtelenbe tartó egyenessé válik, amely a távolban elhalványul.
Ha kétmillió forintjuk van egy szedánra, rohanjanak azonnal egy Alfa-kereskedőhöz, és vegyenek egy tüzes 159-est, de benzines legyen ám! Vagy legalább egy Honda Accordot, ha nagyon félnek az olasz pokolfajzattól. Még egy Mondeóval is jobban járnak; legalább kapnak egy használható futóművet. De ezt a Jettát, ezt ne, ha élni akarnak! Az autót nem csupán eszköznek tekintő férfi őszinte hangja ezt mondja.
Ha mind ilyenek lennénk, soha, senki nem venne Jettát. Márpedig tele van velük az utca, és keresik is őket. Épp a héten hívott fel egy haverom, hogy jön a gyerek, venne valami szedánt. Nem ért az autóhoz, a megbízható német technika felé húz a szíve - hülyeség egy Jetta? Nagyot kellett nyelnem, majd azt mondtam: dehogy, pont jó lesz. És komolyan gondoltam.
Hiszen őt nem fogja zavarni, amitől az autós újságíró a falra mászik, hogy hátulról nem lehet megkülönböztetni a Passattól. Meg hogy szemből Golf. A karakter hiányától nem lesz rosszabb egy autó. A döglött motor is elvonszolja a bódét a világ végére, és ha úgy kell vezetni, hogy ne ébredjen fel a gyerek a hátsó ülésen, harminc lóerő is elég. Ellenben a gigantikus barlang a csomagtérfedél alatt fontos lesz, hogy beférjen a babakocsi. És a tudat, hogy reggel garantáltan be fog indulni az autó, mindent überel. Van az az értékrend, amiben a Jetta szinte verhetetlen.
Nézzük csak. Elölről az V-ös Golf-orr ezekkel a krómbetétekkel kétségkívül elegáns. A VW-embléma nem nagyobb, mint a márka presztízse itthon, és ez sem véletlen. A Jettával nem fogjuk letakarítani magunk előtt a belső sávot, de nem is akarjuk, megjelenni pedig bárhol meg lehet vele. Nem egy Honda City, nem is egy puttonyos Golf, inkább zsugorított Passat. Minél hátrébbról nézzük, annál inkább. Amikor a hátsó lámpához ér a szemünk, már el is hittük, hogy ő az egy épp csak egy évvel fiatalabb testvér. A klasszikus lejtésű tető, a masszív C oszlop az enyhén pucsító farral szinte andalító harmóniát sugároz, azt mondja, jó fiú vagyok.
Odabent már szinte zavarban vagyunk, annyira a helyén van minden. Mint amikor éjjel nem kapcsoljuk már fel a villanyt az előszobában, mert úgyis tudjuk, mi hol van. És a hálószoba ajtajához érve szinte csodálkozunk, hogy nem botlottunk el semmiben. Vakon állítjuk be a klímát, bal kezünk ösztönösen nyúl a német villanykapcsolóhoz, az indításkor arcunkba villanó Service jetzt! feliratra pedig összerezzenünk, mintha egy Oberfeldwebel ordítana ránk teli torokból. Jó, jó, elviszem karbantartásra, tudom, rend a lelke mindennek.
A váltó kemény és precíz, bár egy kis karcosságot már érezni a kulisszán. 87 ezret mutat a kilométeróra, de ha kétszer ennyi lenne benne, akkor is valószínűleg ugyanígy roszogna. A motorból alig hallani valamit, ahogy elindulok, csak a gördülési zajra kapom fel a fejem. Valószínűleg azért, mert minden más templomi csendben van, csak a 16-os Continentalok surrogását erősíti fel a fülünk, alapzaj hiányában.
Amit akkor sem tudok védeni, ha megerőszakolom magam, az a nyolcszelepes őskövület, amire a VW nem mert többet ráírni, mint az 1.6 három karakterét. Pedig úgy húsz éve még egész jó volt ez az 1,6-os, csak ahogy elkezdték fojtogatni az egyre szigorodó Euro-szabványokkal, közel került a végelgyengüléshez. Az az érzésünk, hogy a mérnökök is lemondó legyintéssel programozták fel, ennek már úgyis mindegy.
Ha egy Buddha fölényes nyugalmával vezetjük, meghallgattatnak imáink, és az istenek segítségével egyszer eljutunk úticélunkhoz. De elég egy meggondolatlan mozdulat, és kettesben máris vö-vö-vözésbe kezd szegény pára - valahogy nem találták el a váltóáttételeket. Viszont nem csetteg a motor, nem gyújtogat hibalámpákat, teszi a dolgát. Hat éve sem lehetett jobb, amikor a boldog első tulaj átvette a szalonban.
Ugyanez érvényes a futóműre is. A kétezres évek elején uralkodó német divatnak megfelelően szigorú, nem is próbálja kivédeni az úthibákat: belemegy a gödörbe, majd kijön belőle. Zöttyenünk egyet, nagyobb kátyúknál össze is koccan a fogunk talán, de nem libeg-lobog utána, rezzenéstelen arccal halad tovább a Jetta, mintha mi sem történt volna. Feszességéből hatéves korára nem sokat vesztett, és azt az érzést sugározza, hogy a következő hat évtizedben sem fog.
A Weltautótól kölcsönkapott konkrét tesztautó egyébként vegyes képet mutat. Külsőre abszolút hiteles hatéves, néhány harci nyom itt-ott, kisebb karcolások a sarkokon, de semmi komoly törésnyom. A legcsúnyább sérülés a nehezen magyarázható lehámlott fekete festés a B oszlopra csukódó hátsó ajtókereten. Odabent viszont a százezer alatti futáshoz képest erős elhasználódást tapasztalhatunk, kopott gombok, összekarmolt fogantyúk, elzsírosodott könyöklő rontja az egyébként tisztességes összképet.
Az erősen hámló kormányról messzemenő következtetéseket nem vonnék le, hiszen a harmincezret futott R32-es Golfban is oszlásnak indult már a bőr - úgy tűnik, a VW bőrkormányok ebben a korszakban nem voltak túl tartósak. Ez a váltógomb szerintem sosem kopik el, a kuplungpedálról pedig a karcok alapján már régen hiányzik a gumi, ebből nem leszünk okosabbak. Az V-ös Jetta nem az az autó, ami egy-kétszázezer kilométer alatt lerongyolódik, így aztán szemre nehéz megítélni, mennyire valós a futásteljesítmény. A technika mindenesetre annyira fitt, hogy szívesen elhiszem a 87 ezret.
Mivel is lehetne lebeszélni, hogy megvegyem? Benne van minden szükséges extra, digitklímától tempomatig. A színe praktikus, nem látszik rajta a kosz. 7,8-at mutat a fogyasztásmérő, amit ötezer kilométerrel ezelőtt nulláztak, vagyis nem eszik többet, mint amennyit egy ilyen autónak illik. Ennél a technikánál ronda meglepetésekre nemigen kell számítani a következő pár évben, ami azt jelenti, hogy pontosan tervezhetők a költségei. Hogyhogy nem vettem még észre ezt a gyöngyszemet? Ja, már tudom, unalmas.
Melyik is a legnagyobb darabszámban eladott autó a világon? A Toyota Corolla, amely most a negyvenmilliomodik példány felé tart éppen. Unalmas? Naná. Nincs sokkal lemaradva a Golf sem, amely ennek a Jettának az alapja. Dettó. Vagyis valószínűleg elég sok ember van, akik nem az autóban keresik az izgalmat. Vagy egyáltalán nem keresik. Könnyen elképzelhető, hogy nekik a Jetta a világ egyik legjobb autója.
További cikkeink
