Háromféle autót próbáltam ki, kétféle motorral. Egy olyan modellhármasnál, mint ezek, ahol az autók a B oszlopig tökéletesen megegyeznek, nagy különbség nincs a karosszériaváltozatok között vezetési élményben. Igen, a Stepway feltehetően kicsit zajosabb, kicsit billegősebb, földúton kicsit kevésbé koppan fel, mint a másik kettő, a Logan pedig kisebb légterű utastere, hátsó ülések mögötti merevítése miatt jó eséllyel valamivel csendesebb, hosszabb tengelytávja miatt viszont kanyarban talán ügyetlenebb, mint a Sanderók.
A Stepway
Egy Sandero Stepway 1.5 dCi-vel kezdtük a menetet a malagai reptértől. 123 kilométeres volt a tervezett túra, de letértünk fotózni, naná, hogy eltévedtünk, naná, hogy nem lehetett lejönni 25 kilométeren át az autópályáról, naná, hogy a navi nem ismerte az új szakaszt (állandóan visszatérő probléma ez a spanyolországi autóbemutatóknál), ezért végül közel 180 kilométert toltunk vele.
Egész tűrhető. Kinézetre például nemhogy vállalható, hanem egyenesen jó is, pláne ebben a metálkékben, a 40 mm-nyi (rosszabb utakra szánt kiviteleknél csak 26 mm az emelés, de ott erősebb futómű-elemeket használnak) magasítás dacára egészen ott van az úton. Persze, megvannak a hibák: a szervót csak ímmel-ámmal hangolták a futóműhöz, ezért a kormány érzetre nagyon nyúlós, nehezen akar kitérni középállásból, aztán meg felkönnyül. Nem szerettem, állandóan ide-oda kell korrigálni vele egyenesben. És az az emlegetett, brutális zajcsillapítás is csak a Logan-kategóriában szenzációs – 130-nál szélzaj azért már van bőven, a motor is hallatszik, a gördülési zaj sem csekély, de összességében sokkal-sokkal jobb, mint eddig bármelyik Dacia termék volt.
Hogy túl legyünk a rossz dolgokon, és beszélhessünk a jókról is: az ülés valami egészen fenségesen pocsék, ennyire rövid ülőlapot a régi Renault Twingo óta nem láttam autóban, de talán még önkormányzati váróteremben sem. Itt nemhogy a combot nem támasztja alá semmi, de szinte a feneket se, ráadásul a puha szivacs alatt van valami fém merevítés, amit alaposan érezni. A támla se tökéletes, ezért elég szenvedés itt hosszan ülni – mint a nagyi hokedlijén gyerekkorunkban, amire kaptunk egy öreg vánkost, hogy ne nagyon fájjon. És a váltó is olyan, amilyen, bele lehet találni a fokozatokba, de olykor kelletlen, kicsit pontatlan, nagyon üreges műanyag érzetű.
De a többi igazán korrekt. Tényleg. Hely, mint minden Daciában, tényleg van benne, hátul mondjuk, nem az a táncterem, de a fej baromi jól elfér. És valóban tűrhető a zajszint, lehet pályán döngölni, egyáltalán nem fáj a száguldás. Ha az ember túlteszi magát a furcsa kormányzáson, és szörfözni kezd a dízelmotor gazdag nyomatékán, kellemesen tud autózni. Még kanyargós úton is, mert a futómű egész jó. Keményebb valamivel, mint a Renault-ké, de soha nem üt, nem bánt, tisztességes, kiszámítható a hangolás. Ha nem is óriási, de használható méretű a csomagtartó, van elég rekesz is, a navigációs panel jó nagy, ergo a kezelése sem nehéz.
A legmeglepőbb az volt, amikor egy falu mellett letértünk a földútra. A nemrégiben megépült autópálya mellett az összes bekötő és átvezető út nyomvonalát eltakarították már a munkagépek, de azért eléggé hepehupás, sáros volt az egész. Ezen döngettünk fel és alá, majd alá és fel, kerestünk árnyékot a belső képek elkészítéséhez, majd inkább behúzottakat lőttünk. A tempó nem volt kicsi, olykor-olykor beleszálltunk nagyobb kátyúkba is, de a Sandero Stepway annyit nem mondott – nyekk. Mint a gumilabda, úgy gázolt át mindenen, igazából még az utasterében sem zörgött semmi. Itt egy kicsit eltátottam a számat. Egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy rájöttem: a menetstabilizálónak nincs külön gombja, ez pedig elejét vette minden sederintős autózásnak.
Sajttáj, vacsora, alud, reggeli, alánk a Logan. Ez itt 0.9 TCe, tehát háromhengeres, turbós, benzines. Kevesebb idő, kisebb kör, szerényebb tapasztalat, de egy véleményre elég. Akárcsak a Clio 4-nél, itt is meg kell állapítani – erős, kulturált kis motor ez. Ha nem érezném minduntalan, hogy a nehéz lendkerék tovább akarja pörgetni a főtengelyt, és emiatt gyors autózás közben nem bakkecskézne, majd fulladozna olyan furcsákat a motor, azt hinném, hogy valami másfél literes szívóbenzinest hajtok. Persze a háromhengeres Barkas-orgánum megvan, de annyira kevés szűrődik belőle az utastérbe, hogy szinte elvész az egyéb zajokban. Amelyek itt szintén szerényebbek, mint az előző napi Sandero Stepwayben, úgy látszik, valóban működik a szedán-hatás.
A hátsó ülésen pedig pláne. Itt aztán tényleg akkora a hely, mint valami két generációval ezelőtti Passatban, ráadásul az ülés jóval kényelmesebb, mint az elsők. Mert amazok – sajnos – megegyeznek a Stepway fenékzsibbasztó, comblobogtató szörnyűségeivel. No meg a csomagtartó... Szinte elvesznek benne a kis motyóink. Az eldolgozottság hiánya, mondjuk, feltűnő: a csomagtér oldalában az emelő szabadon kapaszkodik az életéért, a fedél zsanérjai lecsukáskor mélyen beleszántanak a kolléga hátizsákjába, mindenütt pőre fém, merevítések, csavarok. Ilyenkor kell az árra gondolni.
A szállástól a reptérig egy sima, szintén 0,9-es Sanderóval hajtottunk. Kanyargásra talán ez volt a legjobb, ami érthető is: normál futómű, kis tengelytáv. Elég hosszú az áttétel is, ami csak azért zavaró, mert 2000-es fordulat alatt a motornak hirtelen légszomja lesz, hamar vissza kell kapcsolgatni, ha jön az emelkedő. Máskülönben helykínálatra ugyanaz, mint a Stepway, motorérzetre megszólalásig az imént kipróbált Logan – fura is lenne másként.
Elájulni nem kell egyik új Daciától sem, de ezek az autók nem is arra születnek, hogy megváltsák a világot. A kombináció viszont sokkalta szimpatikusabb: az előd egyszerű, tenyeres-talpas technikai alapjainak megtartásával végre itt egy vállalható külsejű, 2013 minimális elvárásaihoz igazodó felszereltségű, elfogadható mindenféle komfortú széria. Ha az ár marad, igazából már csak érzelmi ellenvetéseink lehetnek ellene. Az pedig – már az öngól kategóriája.
