Dodge Charger használtteszt

A beltérről meglehetősen eltérő képzeteket dédelgetnek az amerikai és az európai tervezők, maradjunk annyiban, hogy ami európai szemmel sivár és közepes, az amerikai szemmel egy egészen jól sikerült dizájnnak számít. Főleg ha hozzá tesszük, hogy a világos számlapú órákkal feldobott műszeregyüttes dizájnját a cég szerint egyenesen a Dodge Viperé ihlette. Kézközelben kellemes tapintású, puha műanyaggal burkolták a műszerfalat, máshol viszont nagy és kemény műanyagpaneleket találni, ami szintén megszokott arrafelé. Hetvenezer kilométernyi használat után a beltérben kopásnak gyakorlatilag semmi nyoma nem volt – amiért mindenképpen dicséret jár, hiszen a kölcsönzős autók élete általában nem a dédelgetésről szól. Hátul nem utaztunk, de persze beültünk és fészkelődtünk kicsit: a lábtér kimondottan nagy, a fejtér a lejtős tető miatt már nem annyira, ráadásul a hátsó szélvédő szinte a fejünk fölé ér, az árnyékolást némi matricázással oldották meg.

Nos, akkor induljunk! Automataváltóval ez nem lehet probléma (bár, lásd Sanya kiegészítését a cikk végén), a mi négyfokú, klasszikus darabunk rángatás nélkül, szépen tette a dolgát, kivéve, hogy az ízlésünkhöz képest korán felkapcsolt, igazán tehát nem lehetett kihúzatni az autót. A „polgári” SXT kiviteleket ötfokú AutoStick váltókkal szerelték, a kölcsönzős autók nyilván nem véletlenül kaptak egyszerűbb és olcsóbb váltót, és szinte biztos, hogy belenyúltak a programozásba is, fő a nyugalom.

Ez a filozófia érvényes a motorra is, ami lelkiismeretesen dolgozott, de igen nagy túlzás lett volna sportosnak minősíteni. Egy 3,5-ös, 250 lóerős, V6-os erőműnek nem így kéne mozgatnia az autót, ezt a dinamikát a kétliteres benzinmotorok is tudják – arra lyukadtunk ki, hogy a kölcsönzők által rendelt autók le vannak szedálva. Miután sok ismerősünk hasonló tapasztalatokat szerzett más típusokkal is, gyanús, hogy bevett módszer lehet a bérautók teljesítményének visszafogása, amiben, valljuk meg, bőven van ráció. Ezzel a motorral a Chargerek 9.3 másodperc alatt érik el a 100 km/órás sebességet – na, a miénk ezt biztos, hogy nem tudta. Persze még a buta motor is bőven elég volt az amerikai vezetési stílushoz: képzeljünk el egy kontinensnyi országot, ahol szinte mindenki betartja a közlekedési szabályokat, beleértve a sebességi limiteket is, ami azért nem semmi. No jó, autópályán azért a legtöbben a 70 mérföld/órás határ fölött mennek egy kicsivel, gondolom, ott is a hivatalos limitnél feljebb van állítva a radarokon a büntetési sáv alsó szintje.

A típushoz képest lusta, cserében egész takarékos (nálunk 10.5 liter/100 km) motorral végül is megbékéltünk, amúgy se száguldozni jöttünk, hanem nézelődni. Azt viszont egyikünk se tudta megszokni (mondjuk nem is lehet, sőt nem is szabad), hogy a Charger folyamatosan tángált az úton, az egyenesfutását simán értékelhetjük siralmasra. Ehhez jött még az utat teljesen kivasaló futómű és az érzéketlen kormány, és mindezek eredményeképpen a vezető szinte nullára redukált kapcsolata az úttal. Amerikában egyébként szeretik ezt – a Charger futóművét például az átlagnál keményebbnek tartják – európai szemmel és fenékkel viszont ez a hangolás nem sok vezetési élményt ad. Nekünk legalábbis nem adott. Nem tudom, hogy a bizonytalan egyenesfutás mennyire konstrukciós ügy, és mennyire a használat alatti kopások következménye, de tény, hogy mindvégig zavart bennünket.

A fékek pedig néha szó szerint a frászt hozták ránk! Már hidegen is rezgették az ember jobb talpát, ha a fékpedálra taposott, tehát legalább egy, de inkább több féktárcsa deformált volt. A melegedéssel arányosan az effekt egyre erősödött, majd egészen durvává vált. Ritkán félek autóban, Sanya mellett pedig soha nem szoktam, de férfiasan bevallom, hogy volt egy szakasz, amikor kezdtem megijedni. A Death Valley-ből Lone Pine-ba menet át kell kelni egy elég durva hegygerincen. Mivel arrafelé nem jellemzők a csúszós útviszonyok, az építők nem cicóztak, és elég meredekre szabták meg az emelkedők, illetve a lejtők szögét. Lefelé menet úgy eldeformálódott a féktárcsa, hogy fékezéskor már szabályosan szitált az autó eleje, miközben durva kanyarok követték egymást, és az út mellett amúgy látványos szakadékok jöttek sorban. Na mindegy, szenvedéseinket enyhítette, hogy este John Wayne íróasztalánál ülve internetezhettünk, a híres színész ugyanis több westernt forgatott a környéken, amikor a stábok még kitelepültek a tájba, és nem virtuálisan alkották meg a különféle helyszíneket.

Nos, itt állunk újra a Piros Charger mellett, a kölcsönző átvevőterében, ahol pár perc alatt elintézik a papírmunkát, és már viszik is a mi hátsókerekes bigsize szedánunkat a garázs mélyére. Addig is megnézhetjük, milyen csillogó új csodákat kaphattunk volna ugyanannyi pénzért, amennyiért a nyugdíjas vasat elvittük. Bánjuk-e? Sanya lehet, hogy igen, én egyáltalán nem, nagy élmény volt ez az út így is, és megint egy gép, aminek hálás vagyok, mert elképesztő helyekre vitt el, és kényelmes üléseiből, a keskeny ablakain át úgy nézhettük az amerikai tájat mintha 3D-s, szélesvásznú moziban üldögélnénk. És még a popcorn-üdítő kombó sem hiányzott az élményből, mivel dugig volt étellel-itallal a hatalmas csomagtartó.

Sanya közel sem ilyen szentimentális, szereti az autókat, de nem őrizgeti: jelenleg például annak ellenére, hogy az amerikai-autós és a youngtimer Mercedes szcéna ismert alakja, épp BMW-vel jár. Következzen most az ő rövid és kegyetlen listája, mintegy összefoglalásul:

„Sokat nem tudok írni, eléggé régen volt, meg a tavalyi túránk autós tapasztalatai összeolvadtak a 2009-es USA-Kanada autós emlékekkel.

Negatívumok:

Gyenge motor, rosszul megválasztott sebességfokozatok, amikor megjött a nyomaték, el is váltott a váltó. Olcsó anyagok az utastérben, de amerikai autóról lévén szó, ez nem meglepő. A vezetési élmény a nullához konvergál, teljesen semleges az autó viselkedése. Egyenesfutás gyakorlatilag nincs, autópálya-üzemben folyamatosan korrigálni kell a kormányon, pont, ahogy a '70-'80-as évek amcsi filmjeiben láttuk. Vizes úton már kis gázas indulásnál is nagyon könnyen lediferál a hajtott tengely. Ergó, nem lehet elindulni az autóval, csak pörög a kerék és állok egyhelyben.

Pozitívumok:

Nagy és jól pakolható csomagtér. Hosszú távon is kényelmes ülések, tágas utastér. Meglepően jól fogyasztó 3,5-ös motor.

Az ezüst Chargerben kábé tízezer mérföld volt, gyakorlatilag új autóban ültünk, ellentétben a piros Chargerrel, aminek már nem lett volna szabad kölcsönzői autóként szolgálnia. Szar fék, szar futómű, csak kedves Jánosunk ragaszkodott a típushoz, ahelyett, hogy béreltünk volna egy fasza Grand Marquis-t.  Ennyit tudok elmondani, kérem, kapcsolja ki!”