Statikus Bemutató: Range Rover - 2013.

A Range Rover a negyedik generációnál tart. 1970-ben készült az első, vagyis nem túl sűrűn van modellváltás, meg kell becsülni. Sajnos igazán nagyot nem üt az új dizájn, a gyártó ragaszkodik a hagyományokhoz, aminek kétségtelenül van értelme egy ilyen patinás cégnél, van azonban hátránya is: a néhány apró változtatás ellenére sem könnyű megkülönböztetni a vadiúj Range-et az előző generációstól.

Pedig van egy csomó fontos újdonság, csak nem látszik: mivel alumínium struktúrára épül, bő 400 kilóval lett könnyebb, szép az új, letisztult műszerfal, melyen csak a legfontosabb kapcsolók kaptak helyet, minden mást egyetlen központi kijelzőről irányíthatunk, új motorok jöttek, lesz végre hibrid változat, stb. Igen ám, de mit kell kiállnia az embernek, hogy mindezt megtudja?

Eleinte kiváltságosnak éreztem magam azzal a pár száz emberrel együtt, akit meghívtak a rendezvényre. A Kiscelli Múzeum épülete gyönyörű, belül is érdemes szétnézni, tényleg nagyon-nagyon tetszett, amit láttam. A meghívóban is beharangozott lovaspólós fotókból készült kiállítás már kicsit gyanús volt, ahogy a kiállított, felcímkézett dizájnbútorok is, de erről majd később.

Az este egy légtornász számmal kezdődött. Csinos, fiatal lányok jöttek, csodás fények táncoltak a ruhájukon, és Enya, vagy ha nem Enya, valami ahhoz hasonló zene szólalt meg. Enya kétségkívül nagyon hatásos. Amikor az ember meghallja, szinte érzi a végtelen ír legelők szél borzolta zöld füvének üde illatát, látja a tenger nyaldosta végtelen hegyes-dombos vidéket, úgy egy percig.

Egy perc elteltével még nem tudjuk, mi a baj, csak elkezdünk fészkelődni, nem találjuk a helyünket. Kicsivel később már egyértelműen azt érezzük, nincs helyünk ebben a világban, ahol nincsenek – soha nem is voltak – végtelen zöld legelők, viszont minden szürke és kilátástalan. Ha még itt sem menekülünk, komolyra fordul a dolog, nincs mese, jönnek az öngyilkos gondolatok. Szerencsére ezen a ponton túl még soha nem jutottam. Ezúttal is megmenekültem, pont felhívtak telefonon, de a szokásos halló helyett szeretett nővérem a következőképpen szólt bele a telefonba: jézusom, hol a fenében vagy?

Mire elmagyaráztam és kellőképpen kinevetgéltük magunkat, szerencsésen véget ért a légtornász szám. Meleg helyzet volt, de megúsztam, legalábbis azt hittem, de itt még nem volt vége a szenvedésnek. Bocsánatot kérek a kedves olvasótól, de ezen a ponton szakmáznom kell néhány mondat erejéig.

Szóval ott vagyunk a – nem győzöm hangsúlyozni, mennyire – gyönyörű kastélyban, olyan hírességek, mint Nagy Feró, Horvát János vagy Bárándy Péter, egy csomó dúsgazdag nem híresség, akik nyilván kiemelt ügyfelei a Land Rovernek, meg mi, újságírók. Attól tartok, a lazacot meg a pezsgőt leszámítva sajnos merőben más igényei vannak e két csoportnak, nem szerencsés őket összeereszteni.