Sose volt igazán jó autó a 407-es. Most sem az. De azt, amit újkorában tudott, nem felejtette el az órája tanúsága szerint 153 ezer kilométer alatt. Itt állunk egy ötéves francia mellett, amelynek se szervizkönyve, se ismert előélete, mert külföldről jött, mellette két német (tudom, az egyik cseh, de erősen szudétavidéki), amiről mindent tudunk, mégis egyértelmű, hogy ez a jó vétel a három közül. Ennyit az előítéletekről.
Igaz, hármójuk legfiatalabbja a Peugeot, ő is futotta a legkevesebbet, de jóval nagyobb az állapotbeli különbség, mint amit a számok indokolnának. Vagy ez volt a nyugdíjas mérnök házaspár templomba járós autója, vagy a másik kettőt gyalázták szakadatlanul tajrészeg grúz futballhuligánok. Behunyt szemmel is érezni, tapintani lehet a különbséget: míg a másik két autóból fellélegezve szállunk ki, hogy nem kell hazavinnünk, ezzel még kocsikáznánk egy keveset.
Pedig - talán már említettem - újkorában kevésbé jó autónak tartottuk a Peugeot-t, és ezt a véleményt most is bátran vállaljuk. Minden kanyarba kicsit bénán húzza be hosszú hangyászorrát, mintha a hátsó tengely körül elforgatva kellene kitéríteni. Hosszában is van benne egy kis bólogatás - nem egy Lotus-díjas futómű, na. Odabent pedig érezhetően passzentosabb, mint az öblös Mondeo vagy a bódítóan tágas Superb, ráadásul hátul kurblis az ablak, és a fejünk is hozzá-hozzáér a tetőkárpithoz, ha kihúzzuk magunkat. Hová akkor ez a nagy lelkesedés?
A 407-es - legalábbis ez a példány - kultúrautó. Ha szemet hunyunk az esetlenül hosszú első túlnyúlás fölött, ma sem tűnik öregnek a formája, végülis nemrég váltotta le az 508-as. Igaz, nálam az elődje, a 406-os sokkal előkelőbb helyen van a kéne-listán, ennek a Peugeot-nak sem kopott el olyan rohamos sebességgel a formaterve, mint az ügynökautó Mondeóé, vagy Passat-klón Superbé.
Még a beltere is valamivel frissebbnek hat, a kályhaezüstöt inkább pezsgőszínnek mondjuk benne, a szelíd formákon jobban esik végigfuttatni a szemet az elegánsan fehér hátterű óracsoportig, ahol még egy olajhőfokmérőt is találunk - micsoda fényűzés a kihalófélben lévő műszerek korában. A fenomenális, Peugeot-féle plüssülés ugyan kimaradt ebből a Premium felszereltségű autóból, mégis jó ücsörögni benne, nem kell gyanús állagú plasztikokat fogdosni vagy szörnyülködni az újonnan is prolis hangulatú, pár röpke év alatt fájdalmasan megkopott betéteken.
Apró kivetnivalók persze akadnak nála is, hogy elhiggyük, nem a múzeumból rántották elő a kedvünkért. A vezetőülésen világos foltok kérik, hogy nekimenjünk egy komolyabb kárpittisztítóval, a középkonzolon valami felfröccsenő folyadék hagyott nyomot, és - hohó - megvan az elektromos hiba is: a 407-es felirat nullájába rejtett csomagtérnyitó gomb süket, csak távirányítóval nyílik a fedél. Eddig nem is vették észre Hoványék, mindjárt megy is a szervizbe, ez tarthatatlan.
Máskülönben tényleg minimális kopásnyomok láthatók. A kilincs körüli kötelező körömkarcok mellett valami furcsa ajtórányitás nyomai látszanak a vezetőajtón, különben a fényezés sziporkázóan makulátlan. A kétliteres HDi selymesen dorombol, szépen viszi a bódét a hatgangos váltóval - ha nem forszírozzuk a kanyarodást, kellemes utazóautó ez.
Igazából a következő három-öt év perspektívája az, ami miatt a 407-es lenyomja a két németet. Ha mondjuk, százezer kilométerre veszünk autót, ezzel a Peugeot-val nem kell nagyon aggódni. Érzésre, színre, szagra simán benne van még ennek a többszöröse is nagyjavítás nélkül, bónuszként pedig megkapjuk azt a megfizethetetlen érzést, hogy nem egy lelakott beltérben, erősen másodosztályú, levetett hangulatban kell leélnünk az autóval együtt töltött időt. Nyilván megmakkanhat benne bármi, de per pillanat egyetlen hibajelző lámpa nem világít, nagyon meggyőző benyomást kelt a gép. És mivel már ilyen fiatalon elég nyomott az ára, talán kisebb lesz az értékcsökkenés miatti bukó, mint a már most foszladozó Superbnél vagy Mondeónál.
Persze sosem lesz olyan élvezetes, mint a nála sokkal többet látott Ford, amellyel minden kanyarnál felcsillan a szemünk, amiben tényleg úgy érezzük, autózunk. Nem is fognak hátul keresztbe tett lábbal utazni a rokonok, mint a Superbben, de a Skoda élményfaktora mondjuk még a 407-esénél is gyatrább. Az egy hirtelen megnyúlt kamasz gyerek, aki még nem szokta meg, hogy tíz centivel hosszabb a keze. A Peugeot legalább kulturáltan viselkedik, csak hát nem egy atléta.
Végeredmény? Nem esik nehezünkre az ítélet, hiszen a 407-es volt az egyedüli olyan ebből a trióból, amelynél nemigen lehetett belekötni semmibe. Ha nyugodt álomra vágyunk, akkor csak azt vittük volna haza mindannyian.
Mert lehet a csábító a Ford a jelenlegi állapotában, a viseltes kasztni ellenére, hiszen génjeiben egy sokkal jobb autót hordoz, viszont már kezdenek megmutatkozni az öregedés első jelei. És a következő tulajdonosnak, ha nem is azonnal, de fel kell készülnie egy-két nagyobb kiadásra. Egy kettős tömegű lendkerék, egy kis futóműjavítás, fékgenerál - valami tutira be fog figyelni a következő százezer kilométer alatt. Ez az ára az élvezetnek.
A Superb pedig mindössze a méretei miatt tűnhet vonzónak, illetve a konszernhívők még a megbízhatóság ígéretét hozhatják fel mellette. Az viszont biztos, hogy ennek a konkrét példánynak a belterével azonnal foglalkozni kell, ha csak kicsit is igényesek vagyunk, és a következő nagyszerviz is garantáltan sokba fog fájni. Per pillanat minden működik rajta, de a fékre záros határidőn belül biztosan költeni kell, és több mechanikus elem legalábbis gyanúsan viselkedik.
Azt már csak a jóisten tudja, hogy a konklúzióban mennyire van része annak, hogy a Peugeot-t Franciaországból hozták be, szemmel láthatóan gondos tulajdonostól. Ha a három konkrét példány alapján ítélkezünk, sajnos egy előítélet beigazolódik: a magyar autók gyorsabban kopnak.
