Merészeld Audrey Hepburnre azt mondani, hogy hisztis. Monica Belluccira, hogy szájszaga van. Halle Berryre, hogy tapló. A Mazda 6 egyszerűen nem lehet rossz.
Ha igaz a tézis, hogy a dizájn adja el az autót, a Mazda 6 kontinenseken végigsöprő, hurrikánszerű siker lesz. Annak kell lennie. Szépsége észbontó, igéző. Minden idoma kecses, megragadja a rátévedő pillantást, egyszerűen nincs egy félresikerült részlet, egy kacska hajlat, egy ügyetlen vonal. Minden él vezet valahová, semmi sincs túlbonyolítva, egyszerűen jó ránézni. Nem, keveset mondtam: ránézni egyenlő megkívánni.
Ha elfogadjuk a tézist, fölösleges is tovább olvasni a tesztet. Nézzük meg a fényképeket, japánautó-hívőként dőljünk hátra, élvezzük a vérbőséget - igen, megcsinálták, japán autó is lehet bomlasztóan szép. Ha németpártiak vagyunk, akkor is el kell ismerni titokban, hogy a Mazda 6 mellett úgy fest a Passat, mintha kőbaltával faragták volna. De még a legelvetemültebb olaszrajongók is csettinteni fognak: ejha, ez már majdnem olyan jól néz ki, mint egy Alfa.
Melléállítjuk az elődjét, és a régi 6-os forma, ami egyébként még ma is mutatósnak számít, hirtelen rémesen vénnek tűnik. Az utóbbi évek Mazda-védjegye, a kikönyöklő első sárvédő mintha most ért volna be, így, hogy folytatódik az első ajtóban; a csücsörítősre nyitott hűtőmaszk határozottabb tekintetet ad neki, a fényszóró szúrósabban néz. Végre leszakadtak az átlátszó hátsó lámpákról is, az újé éppen annyira érdekes, hogy még bőven elmegy elegánsnak, de nem kell őrlődnünk, hogy ez már bazári-e vagy sem.
A Mazda 6-testben az a zseniális, hogy nincs benne semmi megosztó. Nincsenek koppintásgyanús részletek, eltúlzott vonások, ormótlan arányok. Agresszivitásból pont annyi szorult bele, ami senkit nem riaszt el, ruganyos sportossága mellett van egy jóindulatú tesitanár-tekintete, amivel az egyiptológus-gyakornokokat fölényes atyáskodással veszi le a lábukról. Egy Mazdával ráadásul nem lehet összefüggésbe hozni a státusszimbólum szót, már-már volvós semlegességet élvezhetünk vele, mégis távol tartjuk magunktól a toyotás szürkeséget. Én simán megszavaznám neki a kategória Miss Universe címét.
De miért nincs ferdehátú?
Épp harminc éve, az első fronthajtású 626-ossal ült fel a Mazda a nyolcvanas évek eleji ferdehátú-hullámra. Négy 626-os és két 6-os generáción át adta a nagy Mazdák gerincét az ötajtós. Volt olyan modell, amiből egymás mellett négyféle karosszériaváltozatot gyártottak (ferdehátú, szedán, kombi és kétajtós kupé), előfordult, hogy elfelejtettek kombit csinálni, de a nagy fedeles verzió mellett mindig kitartottak. Mostanáig.
Nyilván jól végiggondolták, hogy törlik a kínálatból. Vagy nem volt elég kereslet rá, vagy elhatározták, hogy mindenkit rádumálnak a kombira, aki szereti időnként megpakolni az autót. Pedig tényleg csak annyiból állt volna, hogy máshová teszik a zsanért, a szedán formája simán kiadná az ötödik ajtót. De valami rejtélyes oknál fogva a világ nagyobbik részén csökönyösen ragaszkodnak a négyajtós kasztnikhoz. Nem tudom elhinni, hogy az akusztikai előnyök miatt, lehet, hogy gyanús dolgokat szállítanak a csomagtartóban - vagy egyszerűen konzervatívok.
A racionalizálás nem újkeletű az autóiparban, egy-egy karosszériaváltozat kifejlesztése, gyártása súlyos pénzekbe kerül. A kombik törzsfejlődése meg amúgy is eléggé elment a sportos irányba, így már nem ciki nagy puttonnyal járni, és be kell látni, piszok jól is néznek ki. Viszont van egy furcsaság az új Mazda 6-osnál: a kombi mind tengelytávban, mind bruttóban rövidebb a szedánnál. Ez elég sajátos, hiszen a kompaktoknál időnként még be is szoktak toldani a kombiknál a padlólemezbe, hogy tágasabbak legyenek - bár a sportkombi 6-ost még nem próbáltam, remélem, nem áldoztak fel túl sok centimétert a sportosság oltárán.
A szépségért meg kell szenvedni, ahogy az ősi kínai bölcsesség tartja. Bármennyire megedződtünk már a kétezres évek harckocsi-szerű kilátással kényeztető szedánjaiban, a Mazda 6-os el fog kápráztatni, hogy mennyire sejtésünk sincs odabentről, meddig terpeszkedik körülöttünk a karosszéria. Zsigerből érezzük, nem lehet kicsi a bódé, és nem is tévedünk nagyot: fél arasz híján öt méter a hossza, tükrök nélkül 184 centi széles. De a kabinból minden irányban testesebbnek sejtjük, inkább ráhagyunk fél métert, ha lehet.
Talán a szedánokhoz képest mély üléspozíció erősíti fel ennyire a bunkerérzést. A Mazdánál komolyan vették a sportszedánságot: aki szereti az aszfalthoz közel tudni a farpofáit, azonnal jól fogja érezni magát benne. Én sem fészkelődtem sokat, kinyomott kuplungra toltam az ülést, magamra húztam a kormányt, és rögvest otthon voltam.
Amellett, hogy a váltó és végre a kézifék mennyire kézre áll, a kormány babapopsi-érintésű bőre tűnik fel azonnal. És ez csak a kezdet. Meghallgattattak a sirámok, amelyek az előd egyszerű belterén szomorkodtak. A műszerfal tetejét már-már túlzó puhaságú, gumiszerű párnázással vonták be, középtájt egy sötét, fémes csillogású dekorcsík emeli a hangulatot, és bármerre nézünk, tapogatózunk, szemünk és ujjbegyünk finom érintésű anyagokkal, bizalomgerjesztő gombokkal találkozik. A jó ízléssel adagolt csillogó betétek tapasztalt kabindizájner munkáját tükrözik, és hogy mindenkinek jó legyen, az érintőképernyőt a középkonzolra növesztett gombával is kezelhetjük. Egyedül az üléshuzat anyaga gyanús egy kicsit, félő, hogy hamar el fog szöszösödni, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.
Létezik, hogy a Mazda megépítette a Tökéletes Szedánt? Suttyomban jobbról beelőzte a németeket? Vagy csak mindenkit elkábított makulátlan testével? Lapozzon, de csak óvatosan: a túloldalon kegyetlen tapintatlansággal szembesülhet.
