Parasztnak lenni igenis jó

Menetpróba: Jaguar F-Type - 2013.

2013.10.11. 05:55 Módosítva: 2013.10.11. 08:46

„De aranyos ez a kis-Jaguar, elviszem egy körre, csak hogy üljek ilyenben is” – gondoltam egy reggel, hirtelen indulattól vezérelve a Tannistesten. Aztán majdnem elfelejtettem visszavinni. Az az óra valahogy kiesett az életemből, csak arra emlékszem, hogy sokat vihogtam.

Tannisby és Tversted két összenőtt falu Dánia északi tengerpartján – a parton, utóbbin megy keresztül az országút. Csendes vidék, a helyiek hatvannal döcögnek a széles úton, a vérben forgó szemű országátszelők néha megütik a hetvenötöt is. A hoteltől indulva kisustorogtam a frissen szerzett Jaguar F-Type-pal a körforgalomig, ott finom gázadással becsusszantam a Skagen irányából érkező teherautó elé – bocsika –, majd elaraszoltam negyvennel a Tversted tábla mellett.

Itt történt, hogy ráléptem a gázra. Érdemes talán megjegyeznem, hogy addigra egészen megtetszett az autó, holott csak 900 métert mentem vele. Nem túl nagy, sőt, mellette állva picinek is tűnik, mégis kényelmes, mert belül tágas. Gyönyörű a kezelőszervek zöme, bár egy-két kapcsoló – például a tüköré – kilóg a sorból. Finoman rugózik, csendes, a V6-os motor mint a selyem, a tető úgy csukódik 12 másodperc alatt, mint az olajozott guillotine, isteni finom a nyolcgangos automata, amiből már négy fokozatot, azaz összesen három kapcsolást meg is tapasztaltam. És gyönyörű. Élőben lapos, kedves, mégis vagány – az F-Type első pillantásra vonzó termék, nagyon instant get.

Persze, hibák azért már a belső tér fotózása során előbukkantak, mert addigra túl voltam rajta. Gagyin zörren az ajtó, ha leeresztett ablakkal becsapom, az övért nyúlkálni kell, mert nincs előreadó automatája, pótkeréktelenül is csak 196 literes a csomagtartó, ami arra talán épp elég, hogy egy nagyobb zacskó Zewa papírzsepit elhelyezzünk bele, s az ülések mögött nulla a tárolóhely, csak középen van pár doboz cigi befogadására alkalmas, „tedd bele, felejtsd örökre ott”-jellegű tárhely. Nézegetés közben feltűnhet, hogy túl harsány, mondhatni vulgáris a két vastag, középen kicuppanó kipufogócső a kocsi fenekének a közepén, ennél már Koppány mesternek is jobb ízlése volt 1985-ben. Nem tökéletes, de ezek nem olyan hibák, amelyek egy széljegyzetnyi említésnél többet érdemelnek.

Szóval elértem a falu vége táblát, hihetetlen nyugalomban. A pulzusom épp csak megbökte volna az érzékenyre állított EKG érzékelőjét az intenzíven, ha egy kicsivel jobban leeresztek, halottnak nyilvánítanak. Madárkák csiripeltek, a fűszálak boldogan csusszanva nőttek, vidám szöcskenyájak legelésztek a kopár szik sarján, ezt mind megéltem. Én meg ebben a pillanatban – hogy visszatérjek az eredeti témához – ráléptem a gázra.

Az első, ami bevillant, hogy nem hagytam elég helyet az előttem haladóig, pedig esküszöm, volt vagy tízautónyi spétem egy pillanattal korábban. Aztán az órára néztem, és rájöttem, pont másfélszer annyival megyek, amennyivel itt a nagyon vakmerőek szoktak. Közben persze dobott vagy hármat felfele a váltó, de az nagyjából észrevehetetlen volt, meg valami lúdbőr elkezdett mászni lentről a derekamtól felfelé, végig a gerincemen, majd szétáradt a vállamnál, ismét le, egészen a könyökömig. Bevallom, meglepett, hogy megy, az EKG-m máris úgy cikázott föl-le, mint a Mol-részvények árfolyama.

Volt ott valami hang is, nem fenyegető, inkább élcelődő, na, ne izgass már, mert sikítani fogok, de tényleg, kacagta a Jag, és rám kacsintott az egyik műszerével. Ezek szerint ez már a petting? Ennyire nem szeretek ajtóstul rontani a házba, pláne egy alig percekkel korábban kipróbált Mitsubishi Space Star keserű ízével a számban. Öregszem, lassú vagyok, a porszívózás monotóniájából kibillentve engem már lenge néger szüzek se tudnak egy perc alatt az ágyba rángatni.

Kicsit inkább maradtam egy dán család Citroën Picassója mögött, hogy kiélvezzem, ami vár rám, úgyis sokan jöttek szembe. Egy huszonhárom milliós autóban ülök, ami még így is csak kétharmad annyiba kerül, mint a full Monty, azaz a gyilkos erejű V8 S verzió, de elég nekem most még a lakáshitel, nem kockáztatok egy F-Type privát töréstesztjével. A próbának legalább ebben a szakaszában volt időm kiélvezni, hogy ebben a lapos roadsterben, nyitott tetővel is milyen csodás autózni a tizennégy fokos dán napsütésben. Jó helyen van a szélvédőkeret, nem lóg bele a látótérbe, de ügyesen tereli ki az örvényeket a kabinból, ráadásul a tető lenyitásával egy ütemben a műszerfalból középen kinyílt két további szellőzőrostély. Végül még le is kellett tekernem az éppen csak rácsavart fűtést, hogy meg ne süljek.

Itt a T-elág, lekanyarodhatok Abyen felé. Aztán végre jön az néptelen út, majd a három jó kanyar, amit itt a környéken ismerek. Elhagyom a falucskát, ördögi vigyor szalad szét az arcomon, megnyomom a kipufogó gombját, áthúzom Sport állásba a menetdinamikai gombot, és letiprom végre rendesen. Ő kérte, hát hadd szóljon!

Uram, atyám. Szűzanya. Ezermillió kartács és ágyúgolyó, mi történik itt? Akkorát ordít hátulról a kipufogó, hogy pillanatra elveszem ijedtemben a gázt, aztán rájövök, nagyon jó ez így, inkább megint tövig lököm. Száraz, kissé rekedt V6-os morgás vesz körül, akár egy puha felhő, a hang olyan erős, hogy gomolyog az utastérben, meg lehet tapintani. Aztán feljebb kúszik a fordulat, erőszakossá válik a recsegés, mi ez, versenyautóhang? Versenypályává válik a nyugis dán utacska, mialatt kimondom – jippppííííí, óriási Fiat-traktorok válnak piszokfolttá a tükrömben!

Visszaveszek, recseg, pattog a kipufogó, a zajfelhő most már villámlik, csodás. Nemrég még arra utasították a tervezőket a Jaguarnál, hogy ezeket a nemkívánatos zajokat tüntessék el a kocsik hangjából, ennél vissza kellett csinálniuk az egészet –, amit az F-Type művel, azt úgy hívják, arcátlanság.

A V8 S kivitel

Háromféle F-Type létezik, a háromliteres, kompresszoros sima V6-os, 340 lóerős (tesztünk alanya, ami 5,3 s alatt van százon), az ugyanekkora, de 380 lóerőre felhúzott S (4,9 s alatt 100), és a Ferrari-, Aston-szintű V8 S öt literrel, kompresszorral, 495 lóerővel, 4,3 s-re specifikált gyorsulással. Nos, egy olyat is kipróbáltunk. Az ijesztő.

Annyira gyilkosan erős, hogy kikapcsolt kipörgésgátlóval szinte bármilyen engedélyezett sebességnél elkapar, és ha nyomod neki, nem gyorsul, hanem teleportál, csak ezt a szervezeted nem tudja, és közben leszakad a szíved, megreped a léped és agyrázkódást kapsz. Tényleg az az autó, amelyik túl nagy a forgalomnak, te meg túl kicsi vagy hozzá – bocs Norbi, te biztosan nem.

Sajnos itt már akkorák a tömegek és az erők, hogy a V6-osnál még csak épp jelen levő karosszériatorzulás itt már eléggé érezhető, s ilyen dinamikához már a futómű is puha kicsit, még sport fokozatban is. Papp Tibinek még a hangja is jobban bejött – ez a Nascar-jellegű, éles, ropogós V8-dübörgés, ami a kipufogó-gomb megnyomására öblösebbé válik, de még mindig nem az a Zil-féle gurgulázás.

Nekem a hathengeres jobban tetszett – ez is más dimenzióban közlekedik, mint a forgalom, ezt is keresztbe teszed bárhol, de még éppen emberi léptékű, nem azt érzed, hogy mindjárt megöl, hanem azt, hogy játszani akar veled. És a hangja is tömörebb, nekem hitelesebb, izgalmasabb is, holott máskülönben nagy V8-zaj rajongó vagyok. Ja, és szebben is indul el a fara, mert a nyolchengeresben elektronikus a sperr, ebben a hatosban viszont igazi, mechanikus.

Nem tudom, mikor nyúztam meg ennyire autót, de olyan jól esik. Csak röhögök az ülésben, mint egy idióta, a fülem zúg a zajtól, a könnyem potyog, istenem, mennyire jó is egy ennyire gusztustalanul, orbitálisan huligán autó... Gyorsan előkapom a kis gépemet, próbálok forgatni, miközben vezetek, ha amatőr is a videó, ezt meg kell osztanom az olvasókkal, mert ki tudja, mikor hallanak ilyen autót rendesen meghajtva, közúton. Pedig életre szóló élmény, talán nem kell magyaráznom, de ha rendőr lennék, lecsukatnám magamat.

Eljátszom azt a szerepet, amit a kora kilencvenes években drogból és privatizációból hirtelen meggazdagodott, üres fejű ficsúrokra osztott a sors azokban a Fenyő-gyilkosságos, robbantgatós időkben. Amíg fel nem nőttek a Bálna-Mercihez, ezek a csávók ólomnehéz, ám szétfurkált kipufogóik miatt annál hangosabb Dodge Stealth-ekkel és Nissan 300ZX Twin Turbókkal jártak. Már akkor is cikinek tartottam, amikor a lila neonos szaraikat a Nagykörúton bömböltették éjjel fél tizenkettőkor. Most, begyöpösödött negyvenesként végképp égbekiáltónak tartom az ilyen viselkedést, már egyenesen megvetem, a kultúremberek nyugodt Dániájában meg végképp. Éppen ezért tiprom is tovább.

Föl-alá tépek a tájban, rugdalom, elveszem, kihúzatom, vonyíttatom, majd elszégyellem magam és leheletfinom gázon átlibegek mindenféle álmatag falucskákon. Aztán megint gyilkolom egy kicsit, nem bírok lejönni a szerről, de vissza kell mennem Tannisba, Papp Tibi és Sipos úr már régóta várnak rám, hogy megcsináljuk a behúzottakat a tengerparton.

Vérző szívvel visszatérek, csináljuk. Aztán még nagyobbat élvezek, amikor jön egy felhő, és nincs értelme fotózni. A szünetet ki kell használnom, ezért az ESP-t kilövöm, és hatalmas kört driftelek a homokba. Még, még mondja Tibi, mert közben megjön a nap, és lőné ezt is. Nem kell sokat kérnie, nyomom tovább, repül a homok, be a szemembe, a számba, az utastérbe, de letojom. Egyre nagyobbak a körök, egyre szuperebb a ringlispíl, aztán elveszem a gázt, mert a dán sétálók már tényleg nagyon furcsán néznek.

Hogy milyen maga az autó? Emlékszem-e rá? És kit érdekel ezek után? Nem tök mindegy? Na mindegy, azért leírom, ami dereng belőle. Nagyon finoman rugózik, annyira, hogy kanyarban már kicsit szinte zavar is, amennyit dől, de persze abszolút értékben nem vészes. Finom, pontos a kormánya, tele van élettel, a váltó tökéletes, alapüzemmódban is gyors és finom, de ha kell, sport állásban annyira sebesen dobja a fokozatokat, hogy szinte már üt. Kicsit érezni moccanásokat a kasznin – az az 1,6 tonna nem kevés, hiába van ez alumíniumból, a súly csavarja a kasznit.

De a futómű nagyon ott van. Illetlen sebességeknél, szinte beesve a kanyarba is mérhetetlen biztonságban érzem magam, ha az autó maga lenne az úton, egy ijesztő pillanatot nem élnél át benne, holott mindig, de mindig túl gyorsan mész ezzel, mert nem érzed benne a sebességet.

Gyönyörű. Kényelmes. Kanyarban elsöprően ügyes, menetstabi nélkül csodásan keresztbe tehető. Erős, gyors, csendes, mint egy selyemmel bélelt szőrmekesztyű, ha kell. Mindez nem érdekel. De ha van hely, és megpiszkálhatod azokat a gombokat a váltó körül, akkor jön élőben a Fast and Furious. Ilyenkor lehull az autóról a vékony kultúrmáz, s ezzel együtt egy szemvillanás alatt belőled, aki csak egy kis autókázásra vágyott, huligán baromállatot csinál. Te hülye meg még örülsz is neki. Megvetlek.

De megértelek, én sem vagyok különb nálad.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.