A Suzuki ugyan lényegében új autót készített, viszont nagyobb, erősebb motorokat nem fejlesztett hozzá. Összesen kétféle négyhengeressel készül a típus, mindkettő 1,6 literes, 120 lóerős. A dízel a Fiattól jön, és a beszámolók szerint nem rossz, de a mi tesztautónkban a Suzuki saját fejlesztésű benzinmotorja dolgozott. Ettől már az adatok alapján sem vártam sokat: 156 Nm-es csúcsnyomaték 4400-as fordulatszámon általában vánszorgást jelent, ha nem forgatjuk a motort, és kellemetlen hangorkánt, ha igen.
Ehhez képest meglepően használhatónak bizonyult a régimódi, feltöltés nélküli ezerhatszázas. Alapjáratról gyorsítva sem fuldoklik, ha kis gázzal használjuk, úgy tesz, mintha erős lenne. Viszont ha nagy gázt adunk, olyan, mintha valami fojtogatná. Alig lesz erősebb, míg fel nem küzdi magát 4000-es fordulatig – onnantól már húz rendesen, igaz, itt már hangja is van. Alighanem csak így tudták tartani az Euro6-os norma határértékeit, és hozni az amúgy megdöbbentően jó, 130 g/km-es szén-dioxid-kibocsátási értéket. Érdekes, de mintha a hajtásmódot szabályzó forgókapcsoló Sport állásában a nemcsak a gázreakció válna közvetlenebbé, hanem a motor fojtottsága is mérséklődne – ilyenkor forgatás nélkül is egész fickósnak tűnik.
Menet közben is ugyanazt a vegyes képet mutatta az S-Cross, mint a belső térben vizsgálódva. A futómű kellemesen feszes és stabil, de nem rázós, a váltó precíz és nem akadozik, de érthetetlen módon csak ötfokozatú, a fékek hatékonyak, de ismételt vészfékezéskor nagyon hamar túlmelegszenek. Az egyetlen igazán kellemetlen élményem menet közben a kormányzáshoz kötődik: az amúgy kényelmes fogású kereket tekerve szinte semmiféle visszajelzést nem kapunk az autó felől, az erőszükséglet pedig veszélyesen kicsi, különösen annak fényében, hogy a kormányáttétel egész közvetlen. Így meg kell szokni, hogy az S-Cross irányítása nagyon könnyű kezet kíván. A nagy családi Suzuki összességében mégis nagyon könnyen megszokható, stresszmentes vezetési élményt nyújt, ha már tisztába jöttünk a rigolyáival – aki csak közlekedni akar, annak valószínűleg nem nagyon lesz szüksége többre.
Sajnos akad az autónak egy olyan hibája is, amivel elég nehéz együtt élni, ez pedig a zajkomfort, pontosabban annak hiánya bizonyos helyzetekben. Ha forgatjuk a motort, meglehetősen tolakodó zajforrássá válik, márpedig városon kívül ezt aligha lehet elkerülni. Másrészt a Suzuki tervezőinek nem sikerült teljesen kiszűrniük a futómű felől érkező alacsony frekvenciájú rezgéseket, így rossz úton, például macskakövön mély tónusú, igen fárasztó, dörömbölő hangok töltik meg az utasteret. Ráadásul ilyenkor már a műanyag burkolatok némelyike is megszólal, ami manapság a konkurenciára már nem jellemző.
Az S-Cross mérete alapján már sejthető, hogy ebből Magyarországon aligha lesz a Mi Autónk, és az árlistát nézve ez az érzésünk csak erősödik. A Suzuki elsősorban a Nissan Qashqai korábbi vásárlóira vadászik ezzel a típussal, így az ára is ebben a régióban mozog. A hazai hivatalos árlista szerint a legegyszerűbb, fronthajtású kivitel ára 4,98 millió forint, és bár tudjuk, hogy ebből a kereskedések még adhatnak valamiféle kedvezményt, ez így sem a magyar átlagkeresetekhez illő ár. Ugyanakkor a Qashqai árának sikerült alávágni, ha nem is sokkal, hisz a Nissan bestselleréből 5,15 millió forint a szinte ugyanilyen, 1,6 literes motorral hajtott változat.
Bőr belsőt, panorámatetőt, szürke alufelniket, levelibéka-metál fényezést és összkerék-hajtást persze nem kapni ennyiért – az a kivitel, amely a tesztautó alapjául szolgált (1.6 VVT 4WD Elegance Plus), a Carfinder szerint 7,7 millió forinttól kapható, ugyanez dízelmotorral pedig további 800 ezer forinttal drágább. Persze reménykedhetünk benne, hogy később készül majd egy elérhetőbb változat, addig is aki olcsóbban akar új Suzukit venni, kénytelen lesz beérni a régi, szűk SX4-gyel, amelyet most 4 millió forintért adnak, vagy valamelyik még kisebb modellel, amelyek spórolós kivitelben már 3 millió forint alatti áron is elérhetők.
