Európában abszolút odavan az imidzse. A kontinensen a bűnözők, és a bűnözőnek látszani igyekvő, tehát duplán hülye emberek lakták le, az Egyesült királyságban pedig a focisták. Beckhamet még elviselte volna, de utána jött a teljes Manchester United-keret, a Premier League, aztán a Championship, a harmadosztály. Kultúrember nem vesz X5-öst, hiszen azzal nálunk a hajdúpéterek járnak.
Az X5-ös lett az autóipar DiCapriója: a két lábon járó, illetve négykerekű imidzsprobléma. Mert mi a baj Leóval? Régóta szinte kizárólag jó filmekben játszik? Igen. Jó színész? Hülye, aki vitatná. Nagy filmekben alakít nagy szerepeket? Persze, majdhogynem folyamatosan. Nézzük csak végig a filmjeit! Röhej, ugye? Micsoda lista! És hát Leó csak nem kap Oscart, mert azt emberek osztogatják: az Amerikai Filmakadémia több ezer, többé-kevésbé sikeres tagja. Akiket tudat alatt nem taszíthat más, mint hogy itt egy csávó, aki már gyerekkorában is jó filmekben szerepelt, tökéletes színész, és ami valószínűleg az igazi bűn, jól néz ki, ráadásul össze-vissza töcsköli a modellcsajokat.
Hát igen, az X5-ös is így járt: belekötni nem lehet, hiszen ő a közút királya, Ferrari a terepjárók között és Land Cruiser a pályaautó-mezőnyben. Tágas, de nem tohonya, kényelmes, de a lehető legkisebb alapterületen, és az erejéhez mérten kifejezetten takarékos. Egy kikezdhetetlen autó. Bevallhatom, hogy szeretem? Hát persze, de csak közvetlenül miután kiraktam a Facebookra egy képet, amin valami celebpartin Hajdú Péterrel ölelgetjük egymást. Szerencse hát, hogy senki sem látott, amikor Las Vegasban a BMW 2 kupé és 4 Cabrio bemutatója után átvettem az autót, amit azért kaptam, hogy áttekerjek a Csendes-óceán partjára, Newbury Parkba, hogy megnézzem a BMW Desingworks-öt. Valami kölcsönzői autóra számítottam, ami legjobb esetben is egy V6-os Ford Mustang, lélekben a legrosszabb eshetőségre is betáraztam a pókerarcot (Toyota Prius). És akkor megkaptam ezt: az új X5-ösből a 35i: 3 liter, kettős megfúvású turbó, 306 ló, de felőlem a turbót és a lovakat meg is tarthatnák - egy soros hathengeres elég a boldogsághoz.
Pedig az amerikaiak valójában nem közlekednek lassan. Nekem legalábbis Los Angeles közlekedése, főleg az autópályák tempója indokolatlanul gyors volt. Amilyen kevésnek érzem az európai autópályákon a 130-at, annyira sok ott a 75 mérföld/óra. A kétszer hét sávon annyi autó megy folyamatosan, hogy a sűrű mátrixban legfeljebb 100-110-nél érezném komfortosnak ezt a tömegközlekedést. Mintha nálunk mondjuk a Hungária körúton csúcsidőben 90-nel veretnénk; ami sok, az sok. Amerikában az autók nagy része nagyon nagy. Az X5-ös csak nálunk nyomasztóan nagy – ha Amerikában ezzel rezesováznánk bele valakibe, nagy valószínűséggel mi húznánk a rövidebbet. Nekem fejben az volt, hogy odaát ki-ki békésen szüttyög a nagy SUV-jával, vagy a nagy SUV-ok árnyékában peckesen védi a környezetet a száguldozásra szintén alkalmatlan Priusával.
A nyugdíjasok alighanem mind a túloldalra, Floridába mentek, mert itt kifejezetten normaszegés a tötymörgés. Akadnak hülyék, akik a belső sávban mennek lassan a végtelenségig, aztán nem értik, a sok hülye miért dudál és előz jobbról, mint a hölgy az 500-asban, aki úgy tesz, mintha a beintésre kedvesen visszaintegetne, miközben messzire világít kékesfehér vattacukorfrizurája. De kevesebb a hülye, mint nálunk. Inkább amolyan beletörődő, csendes agresszivitással nyomják a gázt, 120-120-szal, néhány méternyire egymástól.
De minek Amerikának BMW? Oké, hogy akad BMW-alkalmazott, aki szerint az X5-öst kifejezetten Kaliforniára találták ki, mert reggel bícs, délután biccs, bocsánat, délután irány a hegyekbe, de akkor is, ez ide feleslegesen jó. Hálás filozófiai vitatéma, lehet-e valami feleslegesen jó, vagy egyszerűen semmi sem lehet elég jó, de rengeteg olyan szituáció adódhat, amikor jobban esik valami kevésbé kifinomult. Ha valaki csak egy szaftos hamburgert kíván, sírógörcsöt kap, ha erőszakkal a Costesbe viszik, és amikor vasárnap délután ledöglök a tévé elé, hogy megnézzek egy jó unalmas alsóházi rangadót a Serie A-ból, óriás szívatásként élném meg, ha a nindzsák elvinnének egy színvonalas kortárs tánc-előadásra, ahol Frenák Pál rángatózik kisgatyában. Színvonalasabb program, készséggel elismerem, de jobban élvezem, ahogy a Cagliari masszívan bekkel két félidőn át az enerváltan játszó Milan ellen.
Lehet, hogy ezért olyan igénytelenek is az amerikai autóbelsők. Mert az, amit ott van, nem stílus: az simán csak szar. Az amerikai környezetben már egy 1-es BMW beltere is science fiction, egy BMW csúcsmodellé pedig akkora ordas nagy overkill, mint Los Alamosban aláállni egy kísérleti atomrobbantásnak. Méretben körülbelül ez az az autóbelső, amelyben már van értelme egy multikormánynak – a kisebbekben legtöbbször hülyeség, mert gyakorlatilag bármit elérünk nyújtózkodás nélkül. Az X5-ösben már esélyem sincs kinyújtott kézzel.
Az X5-ösben is fixre rakták a kijelzőt, ez egyszerűen borzalmas, egyébként szép a belső, és folyamatosan arra gondolok, mekkora brutális túlzás ez ide. Az ajtó alu betétei körül például szürkületben feltűnik egy halvány, narancssárga derengés, ami természetesen megegyezik a műszerfal narancssárga háttérvilágításával. De persze a műszerfal fémbetétei mögött is végigdereng a narancssárga csík.
Az ülés valami különlegesen mámorító. Mióta voltam Münchenben a BMW Innovation day-n, és láttam, hogyan készülnek a BMW ülésvázak, nem csodálkozom egy-egy mámorító BMW-ülésen, főleg, hogy ezzel az X5-össel jártam meg tulajdon anyaméhét, a BMW Designworks USA-t, ahol 60 fokos agyagból faragták ki az X5-ös harmadik, F15 kódnevű generációját. A Designworks is autóülés-tervezéssel kezdte, legalábbis a BMW akkor figyelt fel rájuk, amikor a legendás 850i önmagában is legendás, integrált öves üléseit megtervezték. Na, hát olyanok is az ülések. Punnyadok benne öt órát, és jobban érzem magam, mint amikor beszálltam.
Jól kilátni belőle, hiszen az X6-os óta az x5 egy fokozottan értelmes autó, aminek nem csapják le a tetővonalát pusztán pojácasági indokokkal. Nem csak hátra, előre is jól kilátunk, mert bár teherbíró képessége miatt az első tetőoszlopokból bámikor faraghatnánk műlábat egy orrszarvúnak, olyan körültekintően formálták, hogy keveset takar ki a látómezőből. A napfénytető nem tudom, mennyire jó az amerikaiaknak, mert az én fejemet még a januári nap is kellemetlenül égeti ezen az éghajlaton.
Külső formaterv? Annyit tudok elmondani a kérdésről, hogy a BMW-sektől nem mertem megkérdezni, ez-e az új X5-ös, de aztán gyorsan visszaszaladtam a szobámba, és gyorsan megnéztem cikkünk képeit az európai bemutatóról: igen, ez az új. Faja. A következő netezésem a témában négy nap múlva jött el, amikor leadtam az autót a Los Angelesi repülőtéren, és a váróban elgondolkoztam, hogy ha ennyire ugyanolyan lett a harmadik X5-ös, mint a második nemzedék, nézzük már meg a hazai használtautós hirdetéseket, mennyiért van. És igazából 5-6 milliókért egészen szépeket látni. Csak úgy mondom. Nem kéne, á, dehogy. Egyébként a kifutó X5-ös hátsó lámpája nekem jobban is tetszik, mint az újé, a fényszórók belül csúcsos lehúzása már kevésbé. A tengelytáv milliméterre ugyanannyi, és az adatokat nézegetve azonos motor és felszereltség mellett egy 40 kilós súlycsökkenést látok.
A 35i nálunk meglehetősen egzotikus motor, csodálkoznék is, ha lenne ebből hivatalos tesztautó. És nagyjából háromszor olyan jól megy is, mint kéne. A váltófokozatok 8 előremeneti lehetősége közül az első három lehetne azért észrevétlenebb – még lágy gázadásra is érezni a váltásokat, a nyolc fokozat áldása viszont, hogy 130-as tempó körül forog a motor 2000-et. 20 colos felni, /35-ös gumik (elöl 275/40) – és a hátsó féktárcsák (320 mm) még így sem néznek ki kicsinek. Ettől válik az autó igazán luxussá: ez az ország nem igényli ezt a futóművet és belteret, a BMW sincs rászorulva, hogy ennyire jót gyártson oda, egyszerűen csak ez a sztenderd. Túl jók az utak is, bár a beton illesztéseknél azért lehet kifogást emelni.
A fogyasztás ebben a perverz Los Angelesi városi ciklusban 19 mpg, azaz 12,4 liter/100 km, de nálunk ilyen vezetési konstelláció nem igazán létezik. Kis tötymörgés, gurulgatás, aztán húsz percnyi 110 a zsúfolt freeway-en, ennyi nálam egy 300 lóerős autótól messze túlmutat a barátságoson; igen ez már kicsit buzis. A 110-es szüttyögéssel, ami Amerikában megint elég gyakori, már ki tud jönni az X5 vonatkozó kultúrfölénye, a 0,31 cw-es légellenállás, amivel kategóriaelső, és a 9-10 liter közötti fogyasztás. A BMW amerikai diadalmenetének ezer meg egy összetevője lehet, és valahol ott lappang köztük az is, hogy a soros hathengeres motor muzikalitása nagyon hasonlít a V8-asokéra. 2000-es fordulatszámnál gázt adva morgós, baljós V8, 3000 körül gázfröccsöket adva John Lee Hooker, 4000-től egy sportos V8, 6000 felett meg úgyis megijedünk, mert két tonnával, ilyen magasan ülve egy 6,5 másodperces 0-100 azért elég félelmetes.
Ez volna a tökéletes autó. Kényelmes elöl-hátul, hajt is elöl-hátul, nagy a csomagtartó, ezekhez képest kifejezetten visszafogott az alapterülete. A Carfinder árat és teljesítményt tekintetbe véve olyan vetélytársakat hoz ki mellé, mint a Nissan Murano, vagy a Range Rover Evoque – még belegondolni is nevetséges, hogy mindkettő alig egymillióval olcsóbb. 17,2 millióról indul az X535i, a háromliteres, 245 lovas dízel majdnem egy millióval olcsóbb (16,5). Hát ezért sem lenne értelme Magyarországon rendszerbe állítani egy X5 35i tesztautót, de egynek jó volt. Amerikában simán vennék is, itthon viszont előjön belőlem a papírkutya.
