Azt hittem, az együtt eltöltött két hét alatt mindent megtudtam az autóról. Aztán kiderült, hogy a minden valójában ennyi: a Pulsar az új Almera.
Nehéz élete van egy-egy globális modellnek, hiszen minden piacon meg kell felelnie. Éppen ezért a globális modellek – mint pl. a Ford Focus, vagy ez a Pulsar – rengeteg kompromisszumra késztetik a gyártót és a mérnököket. Mert lokalizálni lehet ugyan egy-egy orr-résszel, lehet máshogyan hangolni a futóművet, de az alapok egyformák maradnak. Innentől már csak az a kérdés, hogy a nagy kiegyensúlyozásban melyik piac az, amelyik akarata inkább érvényesül egy-egy ilyen modellnél. Sajnos a végeredmény ritkán lesz kiemelkedően jó. Talán ez az oka, hogy az ötajtós kompakt szegmens európai visszatérője, a Nissan Pulsar középszerű lett.
A teljesen elöregedett Almerát 2006-ban kézen fogták és kivezették az európai piacról, így egészen mostanáig csak az esztétikumot teljességgel mellőző Tiida volt az, amellyel próbálkoztak, de az tényleg akkora dizájn-mélyrepülés, amilyet a világ legkifinomultabb technikája és legjobb minősége sem tudott volna megmenteni.
Na, hozzá képest a Pulsar mindenképpen előrelépés. Ez jó hír a Nissannak. Nagyon ügyeltek, hogy egy, a mai trendekbe belesimuló, de semmiképpen sem forradalmi vagy előremutató formát adjanak neki. Ez az egyik oldalon előny, hiszen rizikó nélkül lehet megcélozni a tömegeket, ám a másikon hátrány, hiszen a létező legnehezebb, konkurenciával teli szegmensbe olvad majd be észrevétlenül. És nem biztos, hogy éppen erre van szüksége egy visszatérő márkának.
Én legalábbis jobban örültem volna, ha boldogan tapsikolva ugrálhatom körbe azzal, hogy végre valami új, valami friss, érdekes, ehelyett azonban már jól ismert stíluselemekbe, máshonnan (leginkább a koreai és a japán palettáról) visszaköszönő vonalakba botlottam. Ha mindenáron ki kellene emelni valamit, az a púpos géptető lenne, amitől erőteljesnek hat a Pulsar, hunyorítva emlékeztet a néhai Sunny GTR-re. Nem hunyorítva pedig a Lexus CT 200h-ra. Nagy tombolást azonban ne várjunk, a motorkínálat egyelőre csak a 115 lóerős, Renault-féle 1,2-es turbómotorra illetve az 1.5 dCi 110 lóerős, továbbfejlesztett változatára korlátozódik. Tesztautónkban az előbbit találtuk, valahol a motortér mélyén. Nem ezek a lovak rúgják púposra a géptetőt.
A Pulsar egyetlen és valódi tulajdonsága, amely a többi kategóriatárs fölé emeli, a nagy kanállal mért tér. A 2,7 méteres tengelytáv jóval több, mint a Golf 2637 millimétere, a Focus 2648-a vagy az Auris 2600-a. És ez nem csak puszta szám (ellentétben mondjuk a Focusszal, amelyben nem lehet normálisan elférni, holott a papíron kevesebbet tudó Golfban igen), hanem valós hely áll mögötte. A Pulsar a magas építésével, dobozforma kabinjával és a megszokottnál több nagyobb üvegfelületével inkább már a Golf Plus (elnézést: Sportsvan) mellé kívánkozik, annyival túlnő a többieken.
Ez szép és jó, de azért – kezet a szívre – annyira nem vállalhatatlanul kicsi a többi sem. És egyedül a helykínálat kevés, hogy megfogja a vevőt.
Sajnos ezt éreztem a csaknem két hét alatt, amíg a Pulsart családilag használatba vettük. Kerestem a selling point-ot, de nem találtam. Mert valójában persze mindent csinál, és működik, csak éppen 2015-ben már nem kéne, hogy megoldhatatlan probléma legyen a síkba dönthető hátsó üléstámla, az előrehúzott könyöklő mellett is igénybe vehető pohártartó, vagy az összeszerelés olyan minősége, amely mellett az ember nadrágjának alja nem húzza ki a műanyag küszöbborítást.
Odabent a standard Nissan-kirakós. Zongoralakk, gombos indítás és a (többek között) X-Trailből ismerős fedélzeti rendszer. Utóbbi – bár meglehetősen lassú reagálású mondjuk a térkép görgetésekor – de még a jobbak közé tartozik, mert könnyen kezelhető és nincs túlbonyolítva, mint mondjuk a PSA hasonló rendszere.
A beltér? Olyan, amilyen. Nem egy inspiratív közeg, bár a térérzethez hozzáad, hogy az utas előtt homorú a műszerfal, és elég alacsony a képzeletbeli kardánalagút, sajnos a felhasznált műanyagok ridegek, kemények, komoly mínuszokban pedig reggel bizony nyöszörögnek. Az ülései kényelmesek, elég hosszú utakat lenyomtam anélkül, hogy észrevehetően összetörtem volna. Ebből a szempontból áldom az amerikai piacot, ahol annyi korpulens emberhez méretezik az autókat. Mert mi is kényelmesen fetrenghetünk, és az első-hátsó ajtók szinte derékszögben nyílnak.
A csomagtér 385 literes és elég mély, de hiányoltam belőle a mára megszokottá vált rögzítőfüleket- és kampókat. Csupán két műanyapöcök szolgál e célra, és azok sem túl bizalomgerjesztőek. Na jó, javára kell írni, hogy pakolni könnyű, és az 1395 literes maximális űrméret is remek érték, csak azt a harminc centis lépcsőt kéne kiküszöbölni, ej.
Sávtartó, ráfutásgátló, holttérfigyelő és tolatókamera is jár a legmagasabb (Tekna) felszereltséghez, az Acentához pedig felárért megkapható. Jól is működik mind, bár a sávtartó ijedős, mint nagyanyám: elég csak közelíteni a felezővonalhoz, máris jajgatni kezd. Kikapcsoltam. Nem kapcsoltam viszont a start/stop rendszert, mivel a Peugeot 508 e-HDi után ez volt a második autó, amelynél tökéletesen és gyorsan működött. Nem fulladt le, amikor kiguruláskor hirtelen zöldre váltott a lámpa, észrevétlenül tette a dolgát, jól összedolgozott a kis motorral.
A 115 lóerős, 1197 köbcentis turbómotort szokni kell. Ereje és nyomatéka szélesebb tartományra van széthúzva, mint a 105 lóerős 1.2 TSI-nek, ezért szubjektíven nyúlósabbnak és gyengébbnek érződik, de pár nap után rájövünk, hogy ennek köszönhetően 130-as tempó fölött még megpakolva, négy személlyel is érezhetően gyorsít és bár a hosszúra áttételezett, aránylag pontos, hatsebességes kéziváltó miatt nem egy gyorsulásbajnok. Viszont jól fogyaszt: a több, mint ezer kilométerre lebontott átlag alig lett 7 liter feletti, ami jó, mert vagy városban vagy erősen megrakva, városon kívül sztrádáztunk vele. Szerencse, hogy ennyire kulturált a járása, mert sok zajszigetelést nem kapott, ami a dízel változatnál (próbáltam) nagyobb baj, de ennél csak felvonjuk a szemöldökünket a sok szigszalag és pőre motortér láttán.
A futómű is kompromisszumos. A hátul csatolt lengőkaros – elöl MacPherson egy aránylag tisztes alulkormányzottságot és teljességgel kiszámítható viselkedést garantál a helyzetek többségében. Jól érezhető, hogy hosszanti irányban puhább, keresztirányban keményebb szilentek veszik fel az autóra ható erőket, ezért – bár kanyarban egészen stabil – fekvőrendőrön vagy le-felhajtókon, hirtelen fékezésnél erősen bólint a Pulsar, ez ellen a lökhárító alatti fekete koptató élénk hörgéssel tiltakozik. 1165 kilós önsúlya mindenképpen dicséretes, érezni is, hogy sehol nincs nagy lendítőtömeg, elég is ez a motor hozzá.
Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Pulsar egy rossz autó, sokkal inkább, hogy 4,7 – 6,9 milliós árával (tesztautónk Technológia+Sport csomagos Acenta volt kb. 6,5 milliós áron, az Acenta alapára a Carfinder szerint 5,4 millió) pariban van a sokkal potensebb konkurenciával szemben (Golf TSI Highline 140LE – 6 889 980 Ft, Astra Cosmo bőr, metálfény, 140 LE – 6 207 000 Ft, Toyota, Ford, Kia/Hyundai... sorolhatnánk). És ez neki rossz, hiszen szűkös motorpalettával, egyetlen karosszériaváltozatban, egy nem túl átütő formatervvel és közepes minőségű beltérrel próbál meg vevőket szerezni a legfinnyásabb piacon, Európában.
Többet vártam a visszatérő Nissantól, nem titok. A végeredmény nem lett rossz, de fel kell kötnie a gatyáját minden kereskedőnek, ha betéved a szalonba a vevő.
