Veterán: Rolls–Royce Silver Wraith – 1948

Derek Curtis háza vagy ötven méterre van a fõúttól, és olyan keskeny a kocsibejáró, hogy a karosszéria két oldalánál alig marad féllépésnyi hely. Hát persze, hogy akkor érkezik a postásautó, amikor kifelé indulunk. A hatalmas krómozott maszk láttán a piros Ford vezetõje hátramenetet kapcsol, és amint mellé érünk, széles vigyorral szól ki a lehúzott ablakon: „Én is ilyenre gyûjtök!” Remélem, takarékos ember, mert hasonló állapotú Rollsokért általában ötvenezer fontot kell kiadni, ami levélkézbesítõk esetében nem szokványos bankbetét. Mindegy, hajtsunk csak tovább, és nézzük, milyen a világ – az angol vidéki világ – egy Rolls–Royce Silver Wraith üvegein keresztül.

Elõször is távoli. A belsõ teret borító politúrozott gyökérfurnér és valódi bõr láthatatlan barikádot emel, arra késztet, hogy utasként is osztálykülönbségeket véljek felfedezni a karosszérián belül és kívül létezõ emberek közt. Némi morgós zümmögés jelzi, hogy megyünk, meg a zongoratetõ méretû motorház végében térdelõ Flying Lady mozgása.

Akár ha hajóorrot néznénk a kapitányi hídról, méltóságteljes nyugalommal vonulunk a Ford Focusok, Transitok és rendre felbukkanó traktorok között. Mr. Curtis olyan természetességgel tekeri a volánt, mintha a Rolls lenne a napi használatú kocsija – és itt meg is állhatunk kicsit, mert volna ebben valami. A Silver Wraith ugyanis nem afféle apáról fiúra szálló családi darab, még csak nem is egy tekintélyes veterángyûjtemény része. Az egyetlen öreg autó a Curtis-háznál. Másik kocsija Ford Mondeo, a Rollsot kifejezetten azért vette, hogy pénzt keressen vele. Egész életében épületdíszítõként dolgozott – jobbára festést kell ez alatt értenünk –, és amikor végre nyugdíjba mehetett, házat vett egy festõi angol faluban, majd pedig egy öreg Rollst, amellyel esküvõi fuvarokat vállal. Gyanítom, ez fele–fele alapon szórakozás és pénzkeresés, mert a konkurencia Angliában is nagy, régi autóban egyáltalán nincs hiány.

Akárhogy is, a Wraith (jelentése kísértet) tökéletes mûszaki és esztétikai állapotban várja a házasodni indulókat, és attól egyetlen menyasszonynak sem kell tartania, hogy a hosszú ruha nem fér majd be a hátsó ülés elé. A helykínálat pazar, a hátsó ülésrõl lábunkat elõrenyújtva nem érjük el az elsõ sort. Elöl a sofõr a hátrányos helyzetû, az õ ülése keskenyebb, mint a mellette ülõ utasé – ezt a kocsit nem vezetni vágyó milliomosoknak tervezték. Pedig nem is a hosszú tengelytávú kivitel, azokat általában a Mulliner cég készítette, és nincs benne a sofõrtõl elválasztó fal sem a szokásos koktélos dolgokkal.

Derek kimérten, 60 mérföldes sebességgel hajt, nem forgatja túl a motort, a nagy kerekek és a hosszú tengelytáv elnyeli az úthibákat. A sebességmérõt nézegetve látom, hogy a távolságjelzõ 68 760 mérföld megtételérõl árulkodik, a kis mûszerek között ampermérõ, benzinállás-jelzõ, óra, olajnyomás-jelzõ, vízhõfok- és fordulatszámjelzõ. A mûszerfal alatt – mint régen a taxik cb-je – az eredeti, gyári rádió.

Elmés megoldás, hogy az ablaktörlõ végállása kézzel állítható, és meghökkentõ, hogy a napellenzõ helyén két kis roló szolgál. Mindkét ajtó elölrõl hátra nyílik, megkönnyítve a beszállást, fõleg ha van valaki, aki nyitja és csukja a meglehetõsen súlyos szárnyakat (önkiszolgáló voltam). A csomagtartó nem igazán tágas, a Silver Wraith felhasználói körét sejtve egy–egy utazás alkalmával biztosan kevésnek bizonyult. „A tetõcsomagtartóra pakoltak, ha túrázni mentek” – ad biztató magyarázatot Derek, és végül is ezt el tudom képzelni, bár az utazókofferek sokat levonhattak a Hooper karosszéria eleganciájából.

A Silver Wraith a Rolls–Royce elsõ új modellje volt a második világháború után. Meglehetõsen nehéz idõk jártak akkor Angliában. A háború alatt a hazafiasság és az amerikai segítség megmentette a német megszállástól az országot, de a védekezés és a blokád miatt a kincstár teljesen kiürült, a brit korona eladósodott az amerikaiaknak. A túlélés volt a tét, ezért amikor véget ért a háború, azok a brit autósok, akik a vészterhes idõkben garázsban õrizték kedvenc kocsijukat, kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy az eltiltás tovább tart, sõt!

Mivel minden erõfeszítés arra irányult, hogy dollárra tegyen szert a kincstár, érthetõ módon nagyon megnézték, mire adják ki a drágán megszerzett amerikai valutát. Üzemanyagra például a lehetõ legkevésbé akartak költeni, és bár a kereskedelmi és ipari célú szállításra használt személy- és teherkocsik kaptak elegendõ benzint, sõt az autósport is mûködhetett, 1947. augusztus 7-én a miniszterelnök bejelentette, hogy az úrvezetõk addig is fájdalmasan csekély fejadagját harmadára csökkentik. Szeptember 12-én a pénzügyminiszter, Sir Stafford Cripps híressé lett beszédet mondott a Central Hallban a szakszervezeti vezetõk elõtt. Mondandójának lényege: a hazai piacot megfosztják mindentõl, ami nem a megélhetéshez alapvetõen szükséges cikk.

Mindent a tengerentúlra kell eladni – ez volt a meghirdetett jelszó, s ez az autóiparra különösen vonatkozott. A háború évei alatt több százezer amerikai katona fordult meg Nagy-Britanniában, akiknek többsége hazavitte magával az angol életstílus szeretetét, és mivel szinte kivétel nélkül fiatal fiúk voltak, az angol autók és motorkerékpárok szeretetét. Ebbõl állt talpra az Egyesült Királyság.

1947 jó év volt az angol autógyárak számára, nõtt a termelés és az eladás is. Az export 1947 októberében 14 ezer gépkocsi volt, novemberben 16 ezer, decemberben 24 ezer felett. Magáncélra csak az vásárolhatott új autót, aki rendelkezett benzinjeggyel. A benzinkvóták érvényesítése meglehetõsen nagy bürokráciával járt, regionális irodákkal, minden kocsitulajdonos számára kiadott kis könyvekkel és jegyekkel. A korlátozást nem lehetett könnyen kijátszani, például semmiféle gázt nem lehetett használni autó hajtására, és akadt ugyan egy lelkes próbálkozó, aki elektromotort szerelt Opel Kadettjének négyhengeres blokkja helyére, de ez elszigetelt próbálkozás maradt.

Nem mellesleg olyan csekély volt az autónként igényelhetõ adag, hogy ha valaki Londonból Birminghambe akart autózni, félévi benzinjegy-adagját kellett összegyûjtenie a túrához. Annyi haszna lett a tiltásnak, hogy az utakon életüket vesztõk száma (4881) 1947-ben a legkisebb lett azóta, hogy egyáltalán figyelemmel kísérik az adatot (1926). A benzint színezték, és nemcsak az autókat, a benzinkutasokat is szigorúan ellenõrizték. Az elõírásokat megszegõk büntetése alapesetben 500 font vagy háromhavi börtön volt. Azok pedig, akik kivételezettként – például a háborús veteránok – autózhattak, arról számoltak be, hogy a rendõrök zaklatásai elviselhetetlen mértéket öltenek, s felidézik a századfordulós hangulatot, amikor minden autó elõtt zászlót lobogtató embernek kellett futnia.

Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, miféle idõszakban hagyta el a gyárat ez a Silver Wraith, amelynek Derek Curtis már a negyedik tulajdonosa. Sajnálatos módon fogalmunk sincs arról, ki is volt valójában az elsõ gazda, ama bizonyos G. Prutton, kapott-e elegendõ benzinjegyet, hogy használhassa luxusautóját, és egyáltalán: miért érezte fontosnak, hogy hétezer fontért vásároljon egy új Rolls–Royce-ot.

Nem lehetett átlaggazdag, mert nem elégedett meg az alapkivitellel – ami egy ilyen egyedi építésû autó esetében persze értelmetlen kifejezés –, és némi extrával megfejelte az eredetileg mindössze 5800 fontos árat. A forgalmi engedélyben szereplõ második név már ismerõsnek tûnt, Henry Segrave Londonból méltó gazdája lehetett a Wraith-nek. Mégis le kell, hogy hűtsem azok lelkesedését, akik felismerték a név mögött álló híres sebességi rekorddöntõt, hiszen az 1930-ban életét veszítette a Windermere-tavon.

A Silver Wraith volt az utolsó Rolls modell, amelyet még alvázként szereltek össze a crewe-i gyárban. A komplett alvázat a vevõ által meghatározott karosszériával látták el, amely készülhetett a Hooper, a Mulliner vagy a Park Ward cégnél. A Hooper gyártotta a Touring Limousine karosszériát, a Park Ward a Sport Saloon és a 7 Passenger Limousine felépítményt, a Mulliner a Sedanca de Ville (nyitott sofõrüléses) változatot, a legdrágább a Touring Limousine volt. Ha a vevõ úgy kívánta, más karosszériamûvészt is megbízhatott a munkával, a Freestone & Webb mûhelyébõl is számos Rolls–Royce került ki a háború utáni években. Aki nem ért rá kivárni a személyre szabott kivitelt, választhatott kész karosszériát, de azt nem Rolls–Royce Silver Wraith-nek, hanem Bentley Mark VI-nek hívták.

A legtöbb karosszériát feketére festették, ez a Hooper-karosszériás Wraith is fekete volt eredetileg, fekete kerekekkel. A felépítmény favázra rögzített alumíniumlemezekbõl áll. A Hooper alaposan adminisztrálta magát, nemcsak a kocsiszekrény színét rögzítették, hanem a kárpit (elöl–hátul vörös bõr), sõt a kéder árnyalatát is. Értesítést küldtek a megrendelõnek, amikor készen lettek az ülések: „Kérjük szíves tájékoztatását, mikor ér rá megnézni és kipróbálni az üléseket.” A karosszériaszín lehetett fekete, vörös, sötétkék, s ajánlottak metálfényezést is, lilát, szürkét és kéket. Emellett voltak kombinációs színek, és belsõ kárpitok egész garmadája állt a megbecsült vevõ rendelkezésére. A Hoopernél nem kapkodták el a munkát, az 1947-ben felvett rendelést 1948. április 30-ára teljesítették, aztán még finomítgatták a gyárban, és a Silver Wraith szeptember 8-án kapott rendszámot, akkor vehette át G. Prutton.

Akkurátus tulajdonosai feljegyezték a kocsival történteket, a kis könyv adatai szerint például 37 500 mérföldnél új akkumulátort szereltek be, felújították a függőcsapszeget, kicserélték az ablaktörlõ-lapátokat, a kipufogót és a motorolajat. Ehhez jött még a hátsó rugók és a napfénytetõ javítása, mindez alig több mint ötvenezer kilométernél, szóval a Silver Wraith-ekre nem lehet ráhúzni az elnyûhetetlen jelzõt. 42 ezer mérföldnél újabb beavatkozás következett, a tetõkárpitot cserélték, és csak találgathatunk, mi lehetett az ok. Nem tetszett a színe? Ráfröccsent a pezsgõ?

Mielõtt bárki azt gondolná, ez a Rolls csak egy esküvõi kocsi, elmondom, Derek Curtis minden évben ott van a Rolls–Royce-ok és Bentleyk országos találkozóján. Átlagosan ezerötszáz kocsi szokott összegyûlni.

A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2010/9-es számban jelent meg.