Aki ismeri a Pobjeda nevet, a hallatán egy bogárhátú, fekete szovjet gépre gondol. Cikkünkben épp egy ilyen példány szerepel, pedig hozzánk nem is érkeztek feketére fényezett M20-asok.
Aki járatos az autótörténelemben, tudja, hogy a negyvenes évek második felében a világ autógyártói régi modellek leporolásával kezdték újra a termelést. Így volt ez még Amerika harcoktól megkímélt földjén is. Nyizsnyij Novgorodban, vagyis akkori nevén Gorkijban viszont már a háború végóráiban próbaútjaikat futották egy vadonatúj modell kísérleti darabjai. A sorozatgyártás beindítása után aztán kiderült, hogy a sietségnek súlyos ára van: a kidolgozatlanság és a csapnivaló minőség miatt vissza kellett rendelni az elkészített Pobjedákat.
Ne szaladjunk ennyire előre, a Szovjetunió vezetése még 1941-ben adta ki az utasítást egy új személygépkocsi megtervezésére, a csoport irányításával Andrej Lipgartot bízták meg. Az 1944 végére elkészült jármű meglepően korszerű konstrukció volt: önhordó felépítés, áramvonalas karosszéria és független első felfüggesztés jellemezte. Ráadásul – bár nyilván hatottak rá a német autóipar termékei – nem valamely nyugati típus kópiája volt, ellentétben a szovjet gyártmányok tekintélyes részével.
A próbautakat követően a kocsi négy- és hathengeres változatban bemutatkozott a Kreml főelvtársai előtt, és a kisebbik verzió jóváhagyása után a GAZ megkezdte a felkészülést a sorozatgyártásra. Hivatalosan 1945. május 9-én indították útjára az M20-ast, a valóságban viszont csak 1946 júniusában hagyták el az első példányok a szerelőszalagot. Az egyéves különbség mögött természetesen a szovjet propagandagépezetet kell keresni. Egyrészt jobban mutatott a kirakatban az 1945-ös kezdés, másrészt idilli egybeesést teremtettek a krónikások azzal, hogy a Pobjedának, azaz győzelemnek elnevezett autó karrierjét a győzelem napjától datálták.
Még a gyártás felfutása előtt, 1947-ben módosították a hűtőrácsot, a fényszórókeretet és a műszerfalat, azonban a fő problémát, az első futómű megbízhatatlanságát és az összeszerelés hitvány minőségét nem orvosolták. 1948-ra odáig fajult a helyzet, hogy az addig elkészített járműveket visszahívták, októberben pedig leállították termelést, mert át kellett dolgozni az autót. Ennek során módosították a motort is, aminek köszönhetően számottevően javult a Podbjeda gyorsulási képessége – persze csodát nem kell elképzelni, még akkori mércével sem. A sorozatgyártás megindulásának így van egy harmadik dátuma is: 1948. novembere.
Tizenhatezer rubelbe, egy átlagember kétéves fizetésének megfelelő összegbe került a Pobjeda, de a modell természetesen nem a munkások, hanem a középvezetői réteg igényeinek kielégítésére készült. 1948-ban nyitott, pontosabban kabrió-limuzin kivitelét is gyártásba vették – az ilyen autónál csak a hátsó ablakkal együtt legördíthető tető van vászonból, amelynek lehajtása után az oldalablakok keretei, s a tetőhosszanti tartói a helyükön maradnak.
1950 őszén a váltó felső fokozatait szinkronizálták, a kapcsolókart pedig áthelyezték a kormányoszlopra – a következő évben ugyanezen a műtéten átesett a Moszkvics is – itt még a csőrös szériára kell gondolnunk. 1952-ben 50-ről 52 lóerőre nőtt a 2,1 literes, oldalt szelepelt (sv) motor teljesítménye. Az 1955-ös esztendő új maszkot, műszerfalat és kárpitokat, valamint további három lóerő teljesítményt hozott. A változások súlyát a típusjelzés is tükrözte: a felfrissített kocsi az M20V kódot kapta.
Ugyancsak 1955-ben új modell jelent meg a kínálatot két éve egyedül képező zárt kivitel mellett: az emelt hasmagasságú, összkerékhajtású M72-es. A brutális külsejű terepjáró a GAZ 69 osztóművét és első futóművét kapta, hátsó hídját viszont ehhez a típushoz fejlesztették. 1956-ban újabb változatot vettek gyártásba: a ZIM 3,5 literes hathengeresével szerelt M20G jelű elfogóautót, amely a Csajka-motoros titkosszolgálati Volgák elődjének tekinthető. A normál kivitelhez képest impozáns volt a 90 lóerőnyi teljesítmény és a 140 km/h végsebesség, ugyanakkor rettenetes volt az úttartás.
Készültek M20-asok speciális felépítményekkel is: platós, furgon, mentőautó és egyéb kivitelekben, ezek számáról azonban nem sok érdemi információ maradt fenn. A Pobjedák összmennyisége megközelíti a negyedmilliót, hogy egész pontosak legyünk: három híján 236 ezer darab készült, köztük több mint 14 ezer vászontetővel. Nagyjából ugyanennyit gyártottak 1951 és 1973 között a lengyel Pobjedából, azaz a Warszawából, amelyhez kezdetben a Szovjetunió szállította az alkatrészeket. Hét évig párhuzamosan készült a 20-as GAZ és a Varsó. A Szovjetunió-beli, gorkiji gyárban 1958-ban búcsúztak el a bogárhátútól, amikor szériaéretté vált az M21-es típus, ismertebb nevén Volga.
Hazánkban a Pobjeda ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a keleti blokk többi országában. Az átlagember leginkább a kockás jelzésű taxikkal kerülhetett kapcsolatba, de a típus elsődleges lelőhelye az állami szféra volt – a kor sajátosságai miatt ebben benne foglaltatik az üzleti világ is. A közhiedelemmel ellentétben az ÁVH és az ÁVO sosem használt Pobjedát, ezeket a kocsikat főként téesz- és tanácselnökök, minisztériumok és vállalatok középvezetői használták, és közülük sokan valószínűleg arról ábrándoztak, hogy egyszer majd ZIM-re vagy Volgára cserélhetik az M20-ast.
Veterános cikkek
Az imént olvasott cikkekhez hasonlókat tucatjával talál a frissen megjelent Veterán Autó és Motorban is. Keresse a magazint az újságárusoknál, benzinkutaknál! Régebbi, nyomtatott számok megrendelhetők a magazin honlapján, a veteran.hu címen.
Hogy teljesült-e az álma annak az apparatcsiknak, aki a képeken látható darab kényelmét élvezte, nem tudjuk, annyi biztos, hogy hosszú szolgálati időt követően az állami szerv a kékesszürke kocsi értékesítése mellett döntött. A sofőrjéhez valósággal hozzánőtt, így ő kapva kapott az alkalmon, és megvásárolta mindennapos használatra. Mai gazdájának, az OldRent cégnek már egy újabb tulajdonos adta el évtizedekkel később.
Bár Magyarországon kevés túlélő maradt fenn, az egykori Szovjetunió számos falvában még az ezredforduló után is szolgálták gazdáikat a vén Pobjedák. A jármű elnyűhetetlenségének gyakorlatilag egyetlen feltétele van: kímélni kell a motorját, mert ha pörgetik, a szerkezet megsüti szelepeit, akárcsak az oldalt szelepelt Moszkvics-motorok. A típus szívósságát jól példázza cikkünk főszereplője, amely hatvan éves, de még nem volt restaurálva, az előző tulajdonosok lelkiismeretes használatának köszönhetően pedig az eredeti blokk dolgozik a géptető alatt. Az OldRent csupán néhány alkatrészt cserélt ki rajta, azóta a kocsi teljesen forgalomképes. A Szabadság, szerelem című film kedvéért esztétikai beavatkozásokat is végeztek, ennek nyomán a belteret új kárpitok, a lemezeket új festés borítja. A választás azért esett a feketére, hogy legalább a vásznon megjelenhessen az emberek tudatában élő Nagy Fekete Autó – ha már régi felvételeken nem is találkozhatunk vele.
A Totalcar.hu-n a Veterán Autó és Motor magazinból átvett cikkeket is publikálunk kéthetente. Fogadják szeretettel ezeket az írásokat, amelyek közül a jelenlegi a 2009/10-es számban jelent meg.
