Lakossági: Volkswagen Passat 2.0 TDI Variant Highline – 2015.

A Passat volt az autó, ami elől nem menekülhetett az Év Autója zsűrije, és ami nem menekülhetett az Év Autója-díj elől. Lehengerelt mindenkit. Mert itt volt egy Passat, amely a malacorrú óta végre formatervben is üt, bauhausos belseje a jó ízlés magasiskolája, műszaki arzenálja oly modern és színes, hogy ha készült volna autóipari fejlesztésekről szóló filmje, David Attenborough is e középkategóriás VW-t választotta volna főszereplőül. Ráadásul a Passat a kompetenciához képest nagyon könnyű, külső méretre szerény, helykínálatát nézve viszont óriási lett. Egyszerűen nem lehetett nem megválasztani, mert mindent tudott.

Ennyit a totalcaros Év Autója zsűritag magyarázkodásáról, mert úgy tűnik, a Passat a napi gyűrésben bizony nemcsak műszaki tökélyével szolgál rá a figyelemre, hanem egyedien összetett bosszúsággenerátor funkciójával is. Nem mind arany, ami fénylik, ezt tudtuk eddig is, de a bemutatott Passat példája rávilágít: csilloghat vakítón a germán autótest, de attól még talán ezüstnek se jó.

Amikor Zsolt és főnöke kiszemelték következő autójukat, a Passat mellett sokat nyomott a latban az Év Autója első helyezés. Volkswagen is, díjazott is, nem lehet rossz, sőt, valószínűleg ez a legjobb. Most, 53 ezer kilométerrel később Zsolt úgy gondolja – a jelenlegi információk birtokában, ha ma kellene céges autót választania, már biztosan más márkához menne.

Egy DSG-váltós, Highline felszereltségű, kétliteres, dízelmotoros kombiról van szó, amibe szép mennyiségben kértek egyéb extrákat is. Nem akarok belemenni a részletezésbe, mert szinte fullos a gép, de két tétel már a sztori elején is fontossá válik: egyik a Mirrorlink funkció, amit kiemelt fontosságúnak tartott Zsolt és főnöke is, ezért azt a többi opciónál is vastagabban ikszelték be, illetve a tolótető, ami drága ugyan, de tavasszal és nyáron csodásan hangulatossá teszi az utazást.

Már átvételkor akadt egy röpke probléma. Ismerik a szitut: ha az ember új LCD-tévét vesz, szinte sosem a korábbiaknál még feketébb feketéket, a krémesebb képátmeneteket, a teltebb mélyátvitelt vizsgálja meg rajta, hanem kipróbálja az internetet, mert olyanja még sose volt televízión. Zsoltnak sem a DSG-váltó – ami normál használatban egy sima automatának tűnik -, illetve az MQB-platform miatti örömteli könnyedség kitapasztalása volt az elsődleges, amikor először az autóhoz közeledett, hanem elővette Samsung Galaxy S6-osát, és vadul mirrorlinkezni kezdett. Volna.

A Mirrorlink ugyanis itt nem működik. Félretette a bluetooth-os próbálkozásokat, tanyastílusban bedugta a készülékbe az USB-kábelt... nini, úgy sem. Ez a funkció nem elérhető, mondta az autó akkor, az első pillanatban, s mondja ma is, számtalan szervizlátogatás után. Magyarországon ugyanis azt állítja a szerviz, hogy ezeken az autókon nem működik a funkció. Csakhogy a megvásárlásakor kiadtak érte több százezer forintnyi pénzt, ezek szerint azt kidobták? Nem tudtak volna akkor szólni a hiányosságról? Nem kéne talán visszaadnia az összeget a forgalmazónak, ha már egyszer kiszámlázta, de a tétel igazából nem létezik? Kedves olvasó, hiába mondja, hogy a Passat Mirrorlinkje biztosan nem kompatibilis a telefonnal, mert de.

Tehát Mirrorlink, a legjobban várt, spéci funkció, ami miatt az autót rendelte a cég, nincs. Pont. Tovább rontja a helyzetet, hogy egy héttel a megbeszélt tesztelési időpontunk előtt a hifi is elkezdett hülyéskedni – a hang néha felére halkul, magától, minden hozzápiszkálás nélkül, aztán visszahangosodik. Mindez a drága hifinél, mert hiszen lehetett volna az autóba sokkal olcsóbbat is kérni. Az talán működne, jól.

Fentiek azonban gazdagcsávó-nyűgök, normális ember fenn sem akad hasonlón, hiszen a Zsiguliban úgyse hallatszik a középhullámú VT-TV rádió hatvan fölött, a Mirrorlink pedig valami kibogozhatatlan szómozaik, ne is foglalkozzunk vele, mert a kérdés az, megy-e az autó, véd-e az esőtől? Na ugye.

De ez a Passat az utóbbit sem tudja maradéktalanul. Pár csepp víz egy Babetta nyergéből megélve még nem gond, de egy Moszkvics magasságából nézve már nagyon is az. Ez az autó ugyanis beázik. Zsolt nem tudja pontosan, azóta-e, hogy a szervizben egy visszahívási akció keretében kikapcsolták a komfortzáró és -nyitó funkciót (tudják, amikor a nyitógombot a második kattanásig erőltetve a tető végig becsukja, illetve kinyitja magát, anélkül, hogy az ujjunkat rajta kéne tartani), bár ez nem valószínű, mert az a művelet nyilván szoftveresen zajlott, s a tetőnek még csak a környékén sem jártak a szerelők. Mindenesetre most nagy esőnél a tetőpanel egyik gombja mellett csepereg a víz, rá a váltókar környékére.

Pár csepp eső nem nagy ügy, de ennél láthatóan több is bejut olyankor a kocsiba, s a gombról távozó cseppek csak a jéghegy olvadó csúcsát jelentik. Mert ahogy lehajtjuk a napellenzőket, a tetőkárpiton csúnya, rozsdás (kioldott ragasztós?) folt húzódik kétfelé. Gyönyörű. Ha már hozzányúltam a napellenzőhöz, még egy hibát észreveszek, amire Zsolt csak legyint, nála ez már meg sem üti meg a toleranciaszintet: az egész napellenző jobbra-balra csúszkál a rögzítésén. Nemcsak a sokat használt bal, hanem a kevés mozgatást megélő jobb is. Ez önmagában csak vicces volna, de itt, a beakasztó elemnél megy át az áram a sminktükör megvilágításához is, ami emiatt egyik lehajtás után világít, másik után meg nem. Na és? Kicsit igazgatni kell. Állítólag feature ez, nem bug, így lehet jól beállítani a napellenzőt a fényforrás felé. Akkor se elegáns, hogy a sminktükör-világításhoz meg tologatni kell, lett volna hosszabb az érintkező.

Kicsit érdemes még időzni a tetőnél, mert annál nem csupán az a baj, hogy beázik, és hogy egy tervezési hiba miatt ki kellett kapcsolni nála a komfortfunkciót, hanem hogy becsukáskor nyekereg, olyasfajta berregő hangot ad, mint amikor valaki egy feszesre fújt, nagy lufit csavargat a nedves hasán. Élvezet annak, aki szereti a verejtékes emberi testen megcsikorduló lufigumi hangját, a fanyalgó kisebbségnek viszont megvan az egymilliót futott berlinitaxi-érzet.

Pedig ahogy fotózom, azt kell mondanom, az autó gyönyörű. Nem is tisztán metálszürke, mert van benne épp annyi kék, hogy legyen színe is, a belső... hát a fekete német belső, az fekete német belső, vannak komor emberek, akik szeretik az ilyet, mások meg inkább havonta egyszer kipucoltatják a világos üléseket. De még az is jól néz ki, veszettül minőségi és kidolgozott, csak nekem szomorú.

De mindent egybevetve: egy masszív, magabiztos, örök életet sugárzó, sok gondossággal megrajzolt, egyetlen porcikájában sem túlzó, arányos, német tárgy. Vágyat kelt, és ahogy Zsolt mellettem guggol a Canon zárjának kattogása közben, ő is enyhülni látszik.

„Basszus, ez az autó vagány, imádom, ahogy kinéz. Tényleg, annyira szeretném szeretni, mert minden benne van, amit várok egy mai kocsitól. De ha majd beleülök, és elindulok vele innen, előveszem majd a telefonomat, és arról azonnal eszembe jut a Mirrorlink, a lehalkuló hifi. Aztán a zörgések... még jó, hogy nem esik, mert akkor még szidni is kezdeném mindenféle ismeretlen emberek még ismeretlenebb felmenőit ott Wolfsburgban” - jegyzi meg.

Tényleg, a zörgések. Nekem is feltűnt ideúton, hogy sok a zaj, most pedig, ahogy tovább állunk, már zavar is. Valami erősen megszólal a bukkanókon a jobb oldali B oszlopban, de bal elöl is zörög, s még van két másik cicergés – és nem a bőr az. Hú, de bosszantó, a negyvenhárom éves Mercimben nem szól ennyi minden a gödrökön. Hová lett a bunker-fíling? Mortefontaine-ben nagyon nem ilyen autót vezettem, de a Tannistesten sem...

És fenntartom, a kétliteres TDI pocsék hangú dízel, de tény, hogy a Passatban annyira elnyomja a zaját a sok szigetelés, hogy itt már nem a gipszkarton fal túloldalán fúrják valami szerencsétlen páciens fogát kis fordulatú orosz fúrógéppel, hanem egy szinttel lejjebb, s az enyhe hang a betonfödémen át szűrődik át be hozzánk. Nem rossz, de ennyi erővel akár lehetne kellemes is.

Itt jön elő Zsolt legsúlyosabb agymenése. Ő ugyanis a váltót utálja a legjobban a kocsiban, a Szent, Dupla Kuplungos DSG-t, amit én a legjobban szeretek benne talán. A Világ Legutálatosabb Váltója kontra a Világ Legjobban Kitalált Váltója szópárbaj következik, de a vita nem dől el megnyugtatóan, pedig kivesézzük.

„Tolni kell, mintha például előznék, utána meg csak tartani a tempót. Van egy pillanat, amikor felpörög a motor, s egy kis spéttel kezd húzni, mint a hagyományos automatánál, amikor túl kevés az olaj a rendszerben és megcsúszik” - magyarázza.

Kiérünk a Szentendreire, toljuk, erősen. Hú, azért nem megy ez rosszul, lehet, hogy nem túl szép a hangja, de döngetni lehet vele. Ám a hatást nem érzem, ez vált, mint az orosházi bakter, lehet, hogy csak mert bent ül a zsűritag? Ebben a körben minden és mindenki gyanús...

Mindegy, zúzunk oda, zúzunk vissza, nem esik az eső, szárazak vagyunk, az út is elég sima, a zörgések csak hébe-hóba zavarják meg a beszélgetést. Nem olyan rossz ez a passatozás – bizonyos kedvező körülmények együttállása mellett.

„Azt a képet mutattam, amikor egyszer, miközben mentem épp egy ügyfélhez, kigyulladt egy csomó kontroll-lámpa, kimerevedtek a mutatók, az egész műszeregyüttes megzakkant? Akkor is jött a szerviz (de már hányadik), született is jelentés az ügyről, a központi kábel csatlakozóját nem reteszelték megfelelően. Bármi történhetett volna, megállhatott volna a motor, elmehetett volna a szervo, a lámpa, akármi. Még jó, hogy nekem csak ilyen ártalmatlanul jelentkezett a hiba, még jobb, hogy a szerviz leveléből utólag megtudtam, mennyi bajom származhatott volna belőle. Ez szerinted amúgy normális?” – kérdezi Zsolt, akin látszik, hogy nem először húzza fel magát Passatja viselt dolgain.

Visszafelé aztán elkapjuk a pillanatot, ahogy rákot fog a váltó. Tényleg ott van a leheletnyi megcsúszás, ahogy átteszi a következőbe, nehéz reprodukálni, de párszor sikerül. Nyilván, amikor az ember valami hirtelen manőverbe kezdene, és épp a legkevésbé se szeretné, hogy egy ilyen félmásodperces veszteséget okozó jelenség beütne, akkor csinálja. Nem tartom eget verő hibának, mert ha már annyira szűk a forgalmi helyzet, hogy ennyi nem fér bele biztonsággal, ne ugráljon az ember, hanem bírja ki, amíg el nem jön a biztonságos előzési, átsorolási lehetőség. De az biztos, hogy Torsten Volkswagen úr nem így gondolta ennek a szerkezetnek a működését, amikor megrajzolta a Passat DSG-jét a pauszpapíron.

De azért jó ez. Ha nem kell mindenféle mobilos trükköket kipróbálni, ha nem baj, hogy kicsit beázik, csukáskor kicsit nyekereg, gyorsításkor a váltó néha csuklik, itt-ott néha egészen szimfonikus stílusban zörög, a műszerek megvadulnak, s a bluetooth-os zene olykor elhalkul, akkor ez a Passat igazán kiváló autó. Tágas, dinamikus, nagy tudású, elegáns, s amióta Zsolt lecserélte rajta az eredeti Continental EcoContact gumikat jóféle Pirelli P Zerókra, azóta tapad és rugózik is. A hibái nélkül még mindig vállalnám az Év Autója-díjat. A hibái nélkül...

Látják, a valós használat két érdekességre is rámutatott – mondhatnám ezeket rossz hírnek is. Egyfelől: a német autógyártás egyik fő bástyájának tartott Volkswagen Passat igenis tud sérülékeny lenni, pláne így, hogy alig egyéves korára keletkező hibáit csak részben tudja kiküszöbölni a márkaszerviz. Másrészt: még egy mégoly körültekintően odaítélt Év Autója-díj sem mond semmit arról, a kitüntetett autó tulajdonosa vajon hosszú távon mennyire lesz boldog a járművével.

Vagy nevezzük ezt rövid távnak? Lehet, hogy utóbbira hajlanék.